Nem volt kétséges, hogy a kormányoldal olyan jelöltet igyekszik találni, aki a későbbi munkájának nagyobb eséllyel segítője, semmint gátja lesz. Ez némiképp behatárolta a kormányzó pártkoalíció mozgásterét, amit az ellenoldal nem felejtett el a médián keresztül hangsúlyozni.
Abban a bizonyos két hétben felröppentek nevek halkan, vagy kissé hangosabban, mind a politikai, mind pedig a szellemi elit soraiból; sőt az ellenzék is megnevezett általa alkalmasnak tartott személyeket. Azonban szinte rögtön megjelent a köztudatban dr. Áder János, mint releváns jelölt. Az is megfelelt a papírformának, hogy a jelölt elfogadta a felkérést, valamint hogy a mai napon köztársasági elnökké választották.
A köztudomású életrajzi adatokon túl érdekessé teszi dr. Áder János köztársasági elnök urat, a stratégiai gondolkodása, a szakpolitikai tudása és a hangnem, melyet első, köztársasági elnöki minőségében tartott beszéde alkalmával megütött. Ezt a beszédet a következőkben nyilván kielemzik nagy tudású kommunikációs szakemberek és politológusok mindkét oldalon, ezért az alábbiakban most csak a hangnemről esik néhány szó.
A köztársasági elnök beszédében amellett, hogy mindenkihez szólt, egy, a jövőben követendő példát fogalmazott meg a mindenkori politikai elit számára. Ennek értelmében a modern magyar politikai kommunikáció, a munka nem csak az ideológiák mentén zajlik, hanem jóval túlmutat azokon, és beépíti – megfelelve a nyugat-európai trendeknek – jellemzőibe a konszenzust, a kompromisszumot és a tiszteletteljes párbeszédet. Ez a viszonylag új típusú elv nem nélkülözi a bírálatot, nincs híján a kritikának; ugyancsak helyet kap benne az érvelés, akár lágyabb, akár keményebb hangnemben... Ezáltal tulajdonképp egy régóta hiányzó elemet jelenített meg a pártok közötti kommunikációban. Nyilván azzal a kimondatlan céllal, hogy ezzel is hozzájáruljon az elkövetkező időkben Magyarország imázsának emeléséhez.
Ehhez képest azonban az emberre sokkolóan, de legalábbis kiábrándítóan hatott – látván a parlamenti üléstermet –, hogy voltak olyan padsorok, melyek egész egyszerűen üresen maradtak – tisztelet a kivételeknek –, mert az ellenzék prominens képviselői távol maradtak helyeiktől. Túl azon, hogy magukról állítanak ki egyfajta bizonyítványt ezzel a viselkedéssel; olybá tűnik, hogy az embert az intézménnyel azonosítják. S míg ha ideológiájukat tekintve elnézhető lenne az egyénnel szemben tanúsított magatartás, addig az intézmény irányába mutatott tiszteletlenség már kevésbé tolerálható. Arról nem szólva, hogy az ez ügyben mutatott habitus negatívan befolyásolhatja az említett pártokról kialakított választói képet. Vagyis a távolmaradással sokkal többet ártottak maguknak, mint azzal, ha csak csöndben végigülték volna az egész ceremóniát.
Másik oldalról nézve viszont a leckét feladták. Innentől már csak a feleken múlik, hogyan járulnak hozzá a köztársasági elnök munkájának segítéséhez. Mostantól számottevő mértékben csökken az esetlegesen mondható kifogások száma. Azonban az biztos, hogy amennyiben az említett politikai szereplők a maihoz hasonlatos viselkedést mutatnak a későbbiek folyamán is, annak meglesznek a következményei...
