Konferencia Afganisztánról

A közelmúltban Japánban konferenciát rendeztek, melynek témája Afganisztán volt.

A rendezvényen a jelenlévők jelentős összegű anyagi támogatást szavaztak meg az állam javára. Az amerikai külügyminiszter a legjelentősebb nem NATO-tag szövetségesnek nevezte a fiatal demokráciát. A diplomatikus fotókat elnézve és nyilatkozatokat meghallgatva az emberben több kérdés is felmerül. Az egyik, hogy mi indokol egy nagy tételű felajánlást; a másik, hogy milyen tekintetben szövetséges Afganisztán és az Amerikai Egyesült Államok; a harmadik, hogy mi a véleményük az eddigi eseményekről az afgánoknak.

Az első kérdésre adható egyik lehetséges válasz alapja az ország gazdasági mutatóiban és történelmi múltjában keresendő. Ezen a területen igen alacsony a társadalom életszínvonala, a bérek jóval az átlag alatt vannak, kevés a munkalehetőség, ugyanakkor sajátosak például a földrajzi körülmények. Az elmúlt évek eseményei rámutattak arra, hogy az államnak átfogó infrastrukturális reformokra, helyesebben a társadalmi–szociális–gazdasági ellátórendszer teljes felépítésére, újragondolására van szüksége annak érdekében, hogy a társadalom a kívánt ütemben tudjon fejlődni. Magyarán még több oktatási, egészségügyi és gazdasági intézményt, reformot kell kivitelezni, mint előzetesen a döntéshozók gondolták. Ha a pénzadományt egy másik, az előbbinél pesszimistább aspektusból vizsgáljuk, akkor a helyzet merőben más képet mutat: az Obama-kormányzat külpolitikájának kritikusai szerint ugyanis – vannak szép számmal mind az amerikai politikai eliten belül, mind a nemzetközi erőtérben – ez a pénzösszeg tulajdonképp az eddig elkövetett hibák, hiányosságok elkendőzésére van, s végső soron annak igen körültekintően csomagolt elismerése, hogy a „demokráciaépítés” nem aratott olyan fényes sikert, mint várták. Hogy végül a gazdasági mutatóknak van igazuk vagy a rosszmájú ellenzéknek? Az utókor majd eldönti.

A második kérdést már nem ennyire egyszerű megválaszolni, átlátni. Ugyanis ez inkább szakpolitikai, mint politikai–diplomáciai kérdés, ezért a válasz is legalább ennyire összetett. A két állam szövetsége vélhetően a terrorizmus felszámolására irányul. Csakhogy amilyen nehéz definiálni a kifejezést, legalább annyira nehéz hatásos megoldást találni ellene. A nehézség oka, hogy az értelmezés erősen szubjektív, s az egyszerű emberek – akik egy másik politikai rendszerben szocializálódtak – nem mindig látják át a határvonalakat, különbségeket; ezenkívül a terrorizmus számos egyéb problémában is szövetségesre talál, amelyek ily módon felerősítik a társadalomra, gyakorlati politikára kifejtett hatásait. Ezt a nehézséget két tényező tovább bonyolítja: az egyik a földrajzi sajátosságokból adódó eltérő gazdasági szint, a másik az afgánokat is érintő gazdasági válság, mely itt is katalizátorként működött, működik, csak merőben mást hozott, hoz a felszínre mind a mai napig, mint a világ bármely pontján. Vagyis valójában a hír nem az, hogy Afganisztán a „legnagyobb nem NATO-tag szövetséges”, sokkal inkább az, hogy ez a szövetség milyen hatásfokkal működik, azaz mely területei jelentik az igazi pozitívumot, és melyek azok, melyeken mindenképpen dolgozni kell a siker elérése érdekében.

Ez utóbbi pontnál kapcsolódik a témakörhöz az afgán nép körében rendszeresen végzett közvélemény-kutatások sokasága. Ezek alapján több tény is tudható a nemzetről. Az egyik, hogy társadalomszerkezetét tekintve torzan tagolt, a népesség döntő része a létminimum közelében vagy alatta él, van egy viszonylag szűk elit, nyugati értelemben vett középosztály viszont szinte alig létezik. Ez még okozhat gondokat a jövőben. A közvélemény-kutatások másik része azzal foglalkozik, hogy mit gondolnak az emberek az új államformáról, intézményeiről, és mik a problémáik. A válaszadók aránya, csakúgy mint a válaszok százalékos megoszlása, évről évre eltér, de a fő pontokat tekintve szinte alig változik. Probléma a munkanélküliség, a kilátástalanság, gond, hogy a bürokrácia malmai a szokottnál is lassabban őrölnek, szinte mindig téma a korrupció és az állam diplomáciai kapcsolatrendszere, Karzai elnök politikájával sem mindig tud a nép teljes mértékig azonosulni. A mostani felajánlás min tud változtatni? Lényegében egy lehetőség, és minden lehetőség csak annyi, amennyit valóra lehet váltani belőle.

Mindeközben szinte napi szinten hallani az arab média híradásaiban, hogy az ország területén valahol merényletet követtek el vagy próbáltak meg elkövetni. Egyre nő a nyomás az államépítőkön, hogy mielőbb fejezzék be művüket, miközben olybá tűnik, hogy Afganisztán egyfajta mumus – helyesebben tükör –, mely szembesíti a fejlettnek mondott nyugati világot gyarló, esendő voltával.