Ezek a személyi ellentétek nem új keletűek, a választási vereség csupán felszínre hozta azokat. Az ellentétek során voltak kiválások az MSZP-ből (DK), új szerveződések létrehozása (Haza és Haladás Alapítvány, majd Egyesület; a Milla, vagy a Szolidaritás), amelyek civil szerveződésként jöttek létre, s csak a későbbiekben döntöttek az aktívabb politizálás mellett (Együtt 2014).
Az, hogy az új szervezetek elsődlegesen civil szervezetekként definiálták önmagukat, s csak másodlagos helyre tették politikai ambíciójukat, azt mutatja, hogy az új szerveződések a régi keretek között nem tudják elképzelni a baloldali megújulást. Azonban lényegi definíciót, hogy ezek az új szerveződések mitől másak, mint az eddig meglévő két baloldali párt, még nem hallhattunk. Kissé olybá tűnik, hogy az öndefiniálás kezdetén tartanak csupán ezek a szerveződések, s egyáltalán nem a komoly struktúraépítésnél.
A baloldali politikai elit válsága azonban nemcsak rájuk magukra hat ki, hanem a baloldali választópolgárokra is. Azokra a választópolgárokra, akik 2010-re egyértelműen csalódtak a baloldal által folytatott politikában, s váltást, változást akartak. Ez a változás azonban nemcsak arra vonatkozott, hogy más párt vegye át az ország irányítását, sőt elsődlegesen nem erre, hanem arra, hogy a baloldal törje a régi, elavult kereteket, és egy teljesen új alapokon nyugvó formációt hozzon létre. S, hogy ez a másság miben rejlik? Ez még egyszer sem került megkérdezésre a választóktól.
A baloldali politikai elit elkezdett úgy szerveződni, hogy gondolt valamit, ami szerinte hiba volt a korábbi politikában, de nem járt utána, hogy a választók, maguk mit gondolnak erről a kérdésről. Feltételezték, hogy a korrupciós ügyek, a rossz kormányzati stratégiák vezettek a vereséghez, s nem is vizsgálták a kérdést, hogy mi van, ha nem csak erről van szó. Mi a helyzet akkor, ha a választók teljesen más magatartást várnak a politikusaiktól? Ezt a kérdést az eddigiekben még nem vizsgálta a baloldal.
Pedig érdemes elgondolkodni azon, hogy valójában nem egy jobboldali megújuláshoz hasonló átalakulást várnak-e tőlük is az állampolgárok. Egy olyan átalakulást, amikor jobban meghallgatják, meghallják az emberek igényeit; s nem csupán személyes érdekellentéteik mentén folytatják politikájukat, melynek során elsikkadnak a lényegi kérdések.
Hogy az új, „civil” szerveződések beváltják-e a hozzájuk főzött reményeket, az még a jövő zenéje. Ha onnan nézzük, hogy újként jöttek lére, akkor akár pozitívumként is felfoghatóak lennének, hiszen meghallották az igényt valami újra. Ha azonban azt nézzük, hogy mennyi a támogatottságuk, akkor azt lehet mondani, hogy az emberek még szkeptikusan fogadják a munkájukat, s sikerességük vagy sikertelenségük nagyban fog függeni attól, hogy képesek-e túllépni önnön határaikon, „leszállni az emberekhez az elefántcsonttoronytól”, s meghallani az igényeiket...
