Felelőtlenség – a közmondások tükrében

Munkája lenne, de sokat válogat, mert „Budára átjárni” olyan macerás a VII. kerületből. Most akkor sajnáljam?

A cikk mottója: Akinek nem inge Akinek meg igen, az nagyon nézzen a tükörbe

Megmondom őszintén, kiráz a hideg, ha meghallom azt a szót, hogy „devizahitelesek”. Sosem volt hitelem, mindig addig nyújtózkodtam, ameddig nem, nem ameddig ért, mindig kicsit kevesebbig. Elismerem, hogy a korábbi hirdetés, miszerint „albérlet helyett fizess a sajátodért” sokakat ösztönzött arra, hogy belevágjanak sajátlakás-vásárlásba. Tudom, hogy korábban nagyon jó feltételekkel indultak a devizahitelek, legalábbis amit a nagybetűk sugalltak, hogy ennyi és ennyi a havi fizetnivaló. Pont. A korábbi forintalapúak magas törlesztőrészlettel kezdtek, bár már akkor is állandóságot ígértek, és ez megfontolandó lett volna. A jó magyar polgár, aki még a szocializmus álbiztonságában érezte magát, bele sem gondolt, hogy a devizaalapúak viszont korántsem egy életre szóló feltételeket ígérnek, meg hogy a korábbi „teljes foglalkoztatottság” a jövőben nem fog a szótárban szerepelni. Továbbá tisztában vagyok azzal, hogy a bankok részéről is voltak olyan lépések, amelyek még akár tisztességtelennek is mondhatóak, például a vételi-eladási árfolyam, átváltási játszmák és egyebek. Ezért azt is nyíltan vallom, hogy messzemenőkig támogatnám azokat, akik lakáshitelük feltételeinek önkényes változtatása miatt kerültek kilátástalan helyzetbe, vagy a család anyagi helyzetében – önhibájukon kívül – beállt nagymértékű változás miatt. Részükre mindenféle pénzügyi és egyéb segítséget megadnék. De. És ez a de az eladósodottak 70-80 százalékára igaz. (Szerintem.) Őket semmilyen formában nem segíteném. Mert sokan megérdemlik, hogy amit főztek, azt igenis egyék meg (Sosem fogják nyíltan bevallani, hogy az ő hibájuk is, reméljük, azért saját maguknak mégis, tanulságként a jövőre nézve.)

A rendszerváltás elején szerintem hatalmas hiba volt, hogy az emberek akár másfél évig is kaphattak munkanélküli-segélyt, ezzel elszoktatva őket attól, hogy munkával keressék a kenyeret. Ezt „kapták”. Sokszor a napi semmittevés annyit hozott, mint a napi munka. Nem azoktól sajnálom, akik olyan régióban élnek, ahol megszűntek a munkahelyek, vagy iskolázatlanság, egészségügyi probléma, vagy más miatt nem is tudtak volna elhelyezkedni. Én azoknak nem adtam volna, akik a segély mellett feketén királyul kerestek itt, Budapesten, ahol azért mindig is lehetett dolgozni (a mi cégünkhöz is el akart helyezkedni jó néhány ember, akiket kirázott a hideg a „bejelentett munka” szótól, mert akkor elveszik az ingyen pénz). Szóval ez volt az első lépés, amikor kezdődött a probléma. Az általánosan elterjedő lehetőség, hogy – akármi is történik – majd „adnak” segélyt, segítséget, vagyis nem kell önállóan, felelősséggel megoldani a gondjainkat. (A most felhördülőknek üzenem, hogy igenis, „dolgozni” lehet Budapesten. Lehet, hogy nem az álomállás az álomfizetéssel, de munka van.) Itt tanulta meg a magyar polgár, hogy csak panaszkodni kell, és majd lesz valami.

Nem fontos a rezsiszámla, majd leszek védett fogyasztó, vagy támogatást kérek, vagy ha egy kicsi pénzt csepegtetek, majd a nagy részét elengedik... és ha végül semmi nem működik, akkor legfeljebb a tévéhíradóban előretolom a gyerekeimet és sírok egy kicsit. (Szintén üzenem a véresszájúaknak, akik bekapni készülnek, hogy én itt olyanokra gondolok, akiket a tévében látok, hogy csodásan berendezett otthonukban mutatják, hogy az „interneten” utánanéztek ennek és ennek: egy internetelőfizetés kétségtelenül nagy előny, de ha épp Damoklész kardja lóg a fejem felett, akkor a néhány ezres előfizetési díjat inkább másra költeném. Könyvtárakban van lehetőség ingyenes, vagy filléres nethasználatra, ha valaki munkát keres vagy ügyet intéz.)

Igenis, számolni kell, és ha muszáj, drasztikusan csökkenteni az addig megszokott színvonalat, hogy elkerüljük a nagyobb bajt. Aztán jött a technika fejlődésével a sok újdonság, mobiltelefon, később laptop, tablet, mp4, a „lapostévé”, és még sorolhatnám. Meg a hozzá tartozó áruhitel. (Nem kell most fizetned, a „nyuszi”-ajándékot majd karácsonykor kell elkezdeni törleszteni, és havonta csak ennyi és ennyi. De az, hogy „sok kicsi sokra megy”, azt ma már nem tanítják az iskolában.)

Aztán jöttek a további hitelkártyák, személyi kölcsönök. Hiszen kellett a műköröm, a plasztikai műtét és tetkó ezerrel, ráadásul megnyíltak a játéktermek is. Szükség volt a teli bevásárlókocsikra, végre van ezerféle sör, külföldi ruhák, nem csak Trapper farmer, minden, mi szem-szájnak ingere. Bármit veszünk, legyen „menő” és drága, mert ez kell, ha megyek „bulizni”. Mert az is kell, és az is „jár”. Hogy aztán ez mivel jár, az már más tészta.

Van olyan ismerősünk, aki a hitelkártya-eladósodását azzal magyarázta, hogy „dehát küldték a kártyát, hogy használhatom”. Látok olyan biztonsági őröket (kb. 100 ezret kereshetnek?), akiknek ott a laptop az asztalon (hitel), az okostelefonjukra (hitel) arról küldözgetik a zenéket, és természetesen kocsival járnak (hitel), mert ők nem „csöveskednek” a BKV-n. Van olyan ismerősöm (nem említem meg a foglalkozását, de van munkája), akinek az albérletén (nem, már nincs lakása) sok-sok rezsitartozása van, de iszonyú szoros felsőben (levegőt nem kap) melózik, hogy mindenki lássa az új cicijeit. (Gondolom, nem két fillér és nem is tb-finanszírozott.) A másik, aki épp arra „gyűjt”, hogy majd ősszel a gyerek beiskolázásánál legyen pénze tankönyvre (mert a „szemét önkormányzat” nem fizeti), de a minap hatalmas új tetkóval jelent meg, mert az még hiányzott a kollekcióból. A tévéhíradóban láttam múltkor a hölgyet, aki a befizetetlen rezsicsekkek sorát mutogatta, gyönyörűen kivitelezett műkörmeivel lapozgatva azokat. Vagy a másik volt munkatársam, akinek két lakása is úszik már az adósság miatt (úgy gondolták, hogy hitelből majd mindent megoldanak, fizetésük lényegesen kevesebb, mint a megszokott életszínvonalhoz szükséges lenne, „majd lesz valami” alapon megpróbálták), pedig ők aztán tényleg jó feltételekkel indultak. A 80-as években mosogatógépet venni nem volt olcsóság, drága cuccok, gitár, százezres bicaj stb. Csak ugye addig jár a korsó a kútra

Amikor áttekintettük a katasztrofális anyagi helyzetüket, hogy hol lehetne spórolni, akkor még az árverezés előtt is olyanok derültek ki, hogy azért havi 20 ezer a villanyszámla (villanybojler nincs!), mert „nálunk mindig megy egy-két laptop”, meg a tévé is zörög, meg olyan macerás mindent kihúzogatni a konnektorból, és még sorolhatnám. No és persze a gyerek nem eszi meg a házi kaját, muszáj gyrost venni és pizzát rendelni És persze a sok stressz miatt néha csak megérdemelnek egy wellnesshétvégét! Munkája lenne, de sokat válogat, mert „Budára átjárni” olyan macerás a VII. kerületből. Most akkor sajnáljam? Ő az élharcosa a hitelkárosultak-csoportnak. Igen, a legjobb védekezés a támadás.

Egyébként ami jó, hogy ilyen világnyelv lett a magyar. Amikor ugyanis azt is sérelmeztem, hogy például a Lövőház utca ötezer darab „kiülős” kocsmája közt elsétálok (hétköznap este!), akkor tömve-tele, milliónyi ember és mindenki „fogyaszt”, akkor nekem azt mondták, hogy azok a turisták. Érdekes módon magyarul beszélnek, szóval végre elértük azt, hogy Na jó, úgyis mindenki sejti, hogy mire gondolok. Sétáltak már fesztiválokon, vásárokon? Vagy egy bevásárlóközpontban megfigyelték a cipelt szatyrok számát? Szétvet minket a külföldi turizmus Vagy nem? Lehet, hogy mindenki a világvégére spájzol, plusz az utolsó napokban egyszerűen csak jól akarja érezni magát? Lemaradtam valami hírről? Vagy tényleg azt gondolják, hogy majd az ügyvédek kitalálnak valamit és eltörlik a hiteleket valami formai hiba miatt?

Szóval egy a lényeg: bárkit, akinek lakáshitelen kívül akár csak egy fillér személyi kölcsöne, áruhitele stb. van, azt nem támogatnám. Mert igenis lehet, hogy nem menő, de a működő dög nagy tévé jó lett volna még egy-két évig, amíg anyagilag nem jön rendbe a család, vagy a régebbi, csak telefonálásra alkalmas mobil is megfelelő, ha nem engedhetem meg magamnak az okostelefont. És még sorolhatnám. Egyszerűen dühös vagyok. A munkával megkeresett megtakarításom már szinte semmit nem kamatozik, és mindenki az én párnámat sírja tele, tőlem várja, hogy kihúzzam a „@-ból”, mert – szerintük – „nekem könnyű”. Hát nem könnyű. Rengeteget dolgozom (nem az álommelót), olvasok (mielőtt aláírok valamit), fontossági sorrendet állítok fel és gondolkodom (mielőtt döntök). Ja, és nem menő a telcsim. Majd talán jövőre.