Egy valami biztos: nem így, ahogyan most.
Nem tisztem a retrózás, bármiről el lehet merengeni, mérgelődni etc., ha összevetjük aktuális tapasztalatainkat a múltbeliekkel.
Tegyük ezt meg most értékítélet nélkül, a kisgyerekek szemszögéből, csak úgy, fotelben üldögélve, nem igazságot osztva, hiszen olyan sokfélék vagyunk. Hát még az ovisok.
A „csak” gyerekből van kevesebb
Óvodásként én konkrétan egy valamit csináltam.
Óvodába jártam. Ma azonban ez csak a kezdet. Arra jön rá minden egyéb más. Lássuk, mik is ezek.
Mint annyi más szülő, én is azon vagyok, hogy gyerekeimből egészséges, magabiztos, készségeit, adottságait időben felismerő, és azokat a maga örömeire, sikereire, idejekorán kamatoztató honpolgárokat neveljek. Az óvodás, mint afféle kicsi, dolgos ember, nagyjából nyolctól négyig élvezi egy kisdedóvó intézmény vendégszeretetét. (Nekem csak a napokban esett le, hogy honnan is szivároghatott szótárunkba a dedó kifejezés.) Hogy hogyan töltse ki maradék kevéske (!) szabad idejét az esti alvásig, arra bőséges kínálatból szemezgethetünk.
Sportolhat – szinte bármit –, táncolhat, nyelvet tanulhat, kreázhat – szinte bármit –, zenélhet, énekelhet, jógázhat és még sorolhatnánk. A legdöbbenetesebb opció pedig maga a fejlesztés, amelyhez nem is jár semmiféle sport vagy művészeti jellegű körítés – egyszerűen csak a tréningezésről szól. Segíti a kicsiket a szükséges kompetenciák elsajátításában és minél hatékonyabb kiaknázásában. Ha foglalkoztatni akarjuk gyermekeinket, nem is kell utánajárnunk olyan nagyon, gyakorlatilag nincs olyan közösségi, és/vagy kultúrintézmény, amely ne kínálna széles spektrumú programcsokrokat, lényegében 0 éves kortól. A legkényelmesebb szülőnek sincs más dolga, mint felpillantani az óvoda falán a tace paora. Az a tapasztalat, hogy már rég a hegy megy Mohamedhez, menni sem kell, beiratkozni sem kell, csak helyben feliratkozni.
Cikkünk itt folytatódik.
