Milyen családban élünk nők, férfiak, lányok és fiúk, kicsik és nagyok?
Milyen külső és belső elvárások mentén alapítunk vagy épp szakítunk szét családot, mit, honnan hozunk, és miképpen alakítjuk családi életünket? Mit gondolunk a család szerepéről, átalakulásáról, az eltérő családfelfogásokról? Közügy vagy magánügy a családi élet? Mit értünk családbarát társadalom, közgondolkodás alatt? Milyen a meg-, és fenntartható család?
A családok, változnak, akár a körülöttünk lévő világ, vagy az életünk – ebből a pontból kiindulva keresett választ a fenti kérdésekre a Jól-Lét Közhasznú Alapítvány múlt heti rendezvényén. A Cirko Gejzír Moziban tartott egyórás beszélgetésen olyan közéleti szereplők vettek részt, akik maguk is írnak és beszélnek a témáról, s alakítják a családról szóló közbeszédet. Az alapítvány célja a családok valóságának és sokféleségének bemutatásán túl az volt, hogy árnyalja gondolkodásunkat a témával kapcsolatban.
Mi a család?
A házasság egy többlábú szék, ha az egyik lába kidől, még nem omlik össze…de mi az, amiről hajlandóak vagyunk lemondani? Egyáltalán mennyire tehető egyenlőségjel a házasság és a család fogalma közé? Tari Annamária klinikai pszichológus hivatalos definíciója szerint a család funkciója a védelem, a támasz nyújtás, a sorsközösség, a kommunikáció. A család egy olyan érzelmi biztonságot nyújtó közeg, ahol a tagok egymás közötti szeretete harmonikus és az érzelmi szükségletek jó arányban elégülnek ki. Fontos, hogy a tagok szeressék ezt a közös entitást. A család olyan, mint egy színdarab, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, és együtt tudunk jól működni. Ha valaki új szövegbe kezd, akkor a tagok nem értik, nem tudnak reagálni, a harmónia felbomlik.
Vecsei Miklós Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke ugyanakkor rávilágít, az a baj, hogy míg a házasság két emberre tartozik, az arra épülő család már a gyerekekre is, mi mégis az ő fejük felett döntünk a válásról. Az ember szerinte indulatból nősül (arra persze nem készül fel, mi van, ha ez az indulat elmúlik), de ami még nagyobb gond, hogy szintén indulatból megy el. Szerinte a házasságba bele kell halni, a roppanásig bele kell menni, mert ha mi megengedőek vagyunk magunkkal szemben, a gyerek is feladja.
Van, ami kultúrafüggő
Kepes András újságíró szerint a család fogalma is kultúrafüggő, ezt tapasztalta utazásai során s véleménye szerint a mostani válság hagyományos értékrendjeink felbomlásában keresendő. Mindenki keresi a helyét, ahol jól érzi magát, s a nők helyzete nagyon bizonytalan a társadalmunkban, ami ahhoz vezet, hogy a feleségek sokszor már előbb boldogtalanok, minthogy a férfi elmenne, mert nem tudják a sikeres anya-nő-szakmai szerepeket egyeztetni.
Vecsei Miklós ugyanakkor arra mutat rá, hogy egy gyerek mennyire érzékenyen reagál a család felbomlására, hiszen saját létezése, legalitása függ attól, hogy a szülei szeretik, szerették egymást. Szerinte a férfiak rendszeresen „eltolják” a dolgot, mert azt látták, hogy „anya otthon, apa meg sikeres”, ő maga is volt, hogy hajnalban még hajléktalanokat mentett, míg a felesége egyedül volt otthon a lázas gyerekkel. Nem igaz, hogy a nő egyértelműen büszke az urára, neki is szüksége lenne segítségre sikerekre, elismerésre. Jó lenne, ha lennének fórumok, ahol erről is lehet beszélgetni.
Van, amiből ki kell lépni?
A kérdés részben költői, ám a pszichológus szerint a romboló kapcsolatokat igenis meg kell szüntetni, mert csak boldogtalanságot hoznak. Kepes András erre reagálva felveti, hogy kérdés, belátjuk-e ha valami nincs rendben, és el tudjuk-e dönteni, mi jobb a gyerekünknek: ha hazug szeretetet látnak, vagy ha megmutatjuk nekik az élet árnyoldalát is. Az újságíró ugyanakkor hozzáteszi, hogy saját életében például furcsa helyzet állt elő: nem volt példája a konfliktusok megoldására, mert a szülei annyira szépen éltek. Ezt 22-23 évesen nem viselte jól, ám mára, harmadik házasságában tudja, hogy igenis túl lehet élni a konfliktusokat, amelyek valóságos részei egy kapcsolatnak.
Nincs az a válás, amiben egy gyerek ne sérülne
Deák Krisztina az Anna Kareninából idézve elmondja, hogy a boldog családok mind egyformák, csak a boldogtalanok különböznek, csak sajnos manapság szerinte a boldogtalanokból van több…a rendezőnő saját tapasztalataiból kiindulva úgy véli, nincs az a válás, amiben egy gyerek ne sérülne. Hozzáteszi, hogy szerinte azok a gyerekek, akik magukban tartják érzelmeiket, még sérültebbek, hiszen alapvetően minden gyerek arra vágyik, hogy a papa és a mama újra együtt legyen. Tari Annamária ezt azzal egészíti ki, hogy a klinikai gyakorlatban ez körülbelül 13-14 éves korig van így, felnőttként már sokkal többen fogalmaznak úgy, hogy a szülők rossz döntést hoztak, s a gyerek azt akarta volna, hogy elváljanak.
Hogyan választhatunk mégis jól?
A pszichológus szerint nincs könnyű dolgunk manapság: egy felgyorsult, instant világban, amit nehéz értelmezni és ahol az embereknek sokszor túlműködik a nárcisztikussága. Sokan úgy érzik, nekik több jár, mint egy ember mellett leélni az életet, s noha mindenki a saját zárához illő kulcsot keresi, nehezíti a dolgot, ha éppen egy rossz periódusban lévő önmagunkhoz viszonyítunk. Tari Annamária rámutat, a legfontosabb a kölcsönös tisztelet, hogy egy pár tudjon egymás barátja is lenni, és ne legyen közöttük rivalizáció. Ezt a mintát adjuk ugyanis tovább a gyermekeinknek.
Kepes András ugyanakkor arról is beszél, hogy az ő gyerekkorában még stigma volt, ha valakinek elváltak a szülei, mára ez sajnos fordítva van. Abban nem biztos, hogy kevesebb volt akkor a rossz házasság, de személyes tapasztalata szerint ma a konfliktusok megoldása hiányzik az emberi kapcsolatokból. A férfiak ráadásul arra vannak kondicionálva, hogy ne mondják el ha valami bajuk van – teszi hozzá.
Ha valami a szőnyeg alatt marad, nem lehet vele mit kezdeni!
Tari Annamária erre reagálva felveti, hogy az átlagemberből hiányzik az érzelmi kommunikáció képessége, vagy azért, mert egyáltalán nincs meg a kultúrájában, vagy nincsenek rá megfelelő szavai, vagy szorong attól, hogy rálásson az érzelmeire. Pedig ha két ember tud beszélni a problémáiról, még akkor is jól működhet a kapcsolatuk, ha alapvetően önző személyiségekről van szó! Viszont ha valami a szőnyeg alatt marad, akkor nem lehet vele mit kezdeni. Mi az, amit elleplezek, és mi az, amit nem? Véleménye szerint ez nem is annyira nem, mint inkább kultúrafüggő, ehhez jön még az egyéni karakterünk.
És ami a következő generációt illeti...
Kepes András megfelelő minta hiányában nem tanulta meg a konfliktusok kezelését, Deák Krisztina pedig úgy véli, hogy az évek múltával egyre toleránsabb lett, míg Vecsei Miklós válása után arra jött rá, hogy minden érdeménél fontosabb műve családja. Tari Annamária ugyanakkor rávilágít, hogy a következő generációra sem árt odafigyelni. Hiszen még csak nem is sejtjük, mi lesz tizenötév múlva! Vajon milyen kommunikációs kultúra alakul majd ki a mostani kamaszok, és a még kisebbek világában? Hogyan oldja meg a problémákat egy számítógépek mellett nevelkedett generáció? Könnyen lehet, hogy már nem „offline” fognak kommunikálni, mint itt, ezen a kerekasztal-beszélgetésen!
origo.hu
Vitray Tamás találkozott a Magyarországon kószáló medvével
