„Apródok, sorakozó!”

A visegrádi Szent György Lovagrend 2000 szeptemberében indította el apródképzőjét. Mára harminc – hat és tizennyolc év közötti - gyerek tanulja heti rendszerességgel az íjászatot, a vívást, és az ősi hagyományokat. Lovag Staberecz Péterrel, a visegrádi apródképző vezetőjével beszélgettünk.

Mi volt a célja az apródképző elindításának?

Eleinte az, hogy a visegrádi fiatalok megismerjék a visszacsapó reflexíj és az ősi magyar íj használatát. Hogy tudjunk átadni valamit a magyar hagyományokból, ha már itt élünk és tevékenykedünk Visegrádon a Szent György Lovagrendben. A hagyományőrzés a fegyverhasználat elsajátítását és bemutatását foglalja magába. Néhányan a már felnőtt apródok közül régészettel kezdtek foglalkozni, így ők tudnak abban segíteni, hogy a feltárások során előkerülő fegyvereket hogyan lehet a legjobban rekonstruálni, hiszen ők maguk évek óta foglalkoznak fegyverforgatással és már tudják, hogy mit kell javítani egy fegyveren ahhoz, hogy valóban használni is lehessen.
Az apródok évről évre a visegrádi palotajátékokon adnak számot tudásukról.

Hogyan érik el azt az elképesztő fegyelmet és rendezettséget, ami a csapatot jellemzi?

Ezt a fajta oktatást nem lehet máshogy végezni, csak fegyelmezetten. Többek között ez az oka annak, hogy az oktatásért nem kérünk pénzt, mivel így, ha én azt mondom, hogy egy gyerek ezt a fajta képzést nem bírja, és ne járjon többet, a szülő nem mondhatja azt, hogy ő fizet ezért, tehát ő diktál. A másik oka az ingyenes edzéseknek az, hogy tudjuk, hogy van olyan, aki nem tudna járni, ha pénzbe kerülne... Itt nem számít az anyagi háttér.

Nemrég jöttek vissza Kassai Lajos világhírű lovasíjász edzőtáborából. Nagy megtiszteltetés, hogy meghívták Önöket...

Hat év munka eredménye volt, hogy Lajos meghívott minket. Mi nem gondolkodtunk edzőtáborban, de amikor felajánlotta, hogy mehetünk, természetesen örömmel elfogadtuk a meghívást. A gyerekek a reggeli tornán ugyanazt csinálták végig, mint a lovasíjászok az alapgyakorlaton, a hatórás edzések után pedig Lajos behozta a saját lovait, amire a gyerekek felülhettek és lóhátról lőhettek. A táborban játékosan próbáltuk összekapcsolni a középkori apródéletet az ősi lovasíjász élettel,és ez nagyon jól működött.  

Az íjászatot tehát van alkalmuk megtanulni a gyerekeknek. Mit sajátítanak el még?

Többek között a vívást. A lovagrendet 1326-ban alapították, a vívásoktató emberek azonban csak a XV. század közepétől kezdték el leírni tudásukat, de mivel mi száz évvel korábban “működtünk”, ha autentikusak akarunk lenni, nem lehetünk száz évvel későbbi szinten. Éppen ezért a vívás, amit oktatunk, sehol nincs leírva. A vívás alapjai nagyon egyszerűek: azokat a pontokat kell megtámadni, amelyek nagyon nagy sérülést tudnak okozni. Kard esetében ez a nyak, a fej, és a térd. Ehhez már csak a lépéseket kombináltuk, hogy a mozgás folytonos legyen és innentől taníthatóvá vált a dolog.

Nincsenek nagyon kötött szabályok a vívásban? Hogy lehet itt meglepni az ellenséget, váratlan ütést mérni rá?

Az első lovagoknál tisztességtelenebb, agresszívebb emberek nem léteztek. Ők voltak azok, akik gond nélkül odamentek, és leszúrták az ellenfelet, mert minden lovagnak megvolt az uralkodója, és amit az kívánt tőle, azt a lovag úgy hajtotta végre, mint egy gép.  Ahol ők intézkedtek, ott mindenki rettegett.  A csatákban ők jártak az élen. Öt-hat ember fedezett minden lovagot, akinek – pénze révén – telt jó páncélra és minőségi fegyverre. A harcban nem voltak szabályok: ketté kellett vágni az ellenséget és kész.

Akkor miért mondjuk, ha egy férfi különösen előzékeny, hogy lovagias?

A tatárjárás után elindultak a várépítések. A várakat megtöltötték emberekkel, és katonákat toboroztak. Rájöttek azonban, hogy a kiképzést már gyermekkorban el kell kezdeni, hogy mire 16-18 évesek lesznek, mindenre felkészült harcosokká váljanak. Az apródokból felnövő lovagok azonban nem csak küzdeni tanultak,  hanem írni, olvasni, és idegen nyelveken beszélni. Nagyon fontos szerepet töltöttek be a diplomáciai kapcsolatokban, hiszen ők képviselték a királyt más országokban. Tudniuk kellett a protokollt, az etikettet, s talán innen származik, hogy lovagias valaki, hiszen sok helyzetben méltósággal kellett viselkedniük, ugyanakkor, ha arra volt szükség, egy pillanat alatt át tudtak változni kőkemény harcossá.

Ön miért választotta ezt a hivatást?

Egész életemben ilyen iskolába akartam járni és épp az a bajom, hogy én már nem járhattam apródképzőbe, viszont ez a szerencsém is, mert én lehetek a vezetője.  Már az első -  huszonnyolc évvel ezelőtti - palotajátékok alatt hívtak fiatalokat, akik különböző feladatokat láttak el a bemutatókon. Én fönt ültem a lelátón, végignézhettem az összes műsort. Ha csak a falon ült az ember, már érezte a történelmet. Három év alatt elsajátítottam az alapokat, aztán később lovaggá ütöttek és elkezdődött egy életpálya. Közben nőttek fel a fiatalok, velük is fogalkozni kellet,t és mindig próbáltam mutatni hogy kell megfogni az íjat, hogy kell vívni. Húszéves tapasztalatot igyekszem átadni. Kísérletezünk, játszunk, jó dolgokat hozunk össze. Egy idő után már maguk a gyerekek találják ki a palotajátékokon bemutatott koreográfiát!

A bemutatók renkdívül meggyőzőek, tényleg olyan, mintha valódi harcra kerülne sor a gyerekek között

A palotajátékok egy komplex műsort kíván, hiszen nincs sok idő: mindössze nyolc és fél percünk van a pályán, ebbe muszáj beletenni mindent. Meg kell követelnünk, hogy olyan vehemenciával adják elő a küzdelmet, hogy fegyvertörésre kerüljön a sor. Ehhez szükséges a mozdulat, és innentől már csak az ütési energiát kell visszafogni. Minden évben van sérülés, de ha valaki nem tudja elviselni azt a fájdalmat, amivel ez jár, az ne csinálja!

Mik azok az alapértékek, amelyekre meg szeretnék tanítani a gyerekeket?

A lovagrend mottója az, hogy “Valósságal igaz vagyok e testvéri közösség iránt.” Valósággal igaznak kell lenni. Ha valaki a saját maga szemében hazug, nem tud belenézni a tükörbe. Fontos, hogy tisztességet, becsületességet közvetítsünk a hagyományok megőrzése és továbbadása mellett, és hogy a gyerekek saját maguk jöjjenek rá ezeknek a fontosságára, értékére. Az élő példamutatás nagyon fontos. Én nem mindig vagyok jó ember, de a munka, amit csinálok, pozitív, és sokszor a negatív példákból is lehet tanulni.

Harminc gyerek van a csapatban jelenleg, és nyilván néha nehéz megfelelni a követelményeknek. Hogyan kezelik a konfliktusokat, az elgyengüléseket?

Úgy kell hozzáállni a gyerekhez, mint bármelyik edző a tanítványához. Néha a bátyja vagyok a tanítványnak, néha az apja, néha az anyja. Nagyon jól kell ismernem, és minden gyerekkel meg kell találnom a hangot. Nem könnyű a feladat, mert heti egyszer találkozunk és sokan vannak de a régiek már egy szemvillanásból tudják, mi a feladat, a bemutatók alatt pedig egy mozdulatra tudják, mit hogyan kell csinálni. Eddig azonban el kell jutni.

Harminc gyereket nem lehet egyedül oktatni

Az edzéseket Lovag Réti Henrikkel tartom. Az elején kicsit tartottunk attól, hogy hogyan kell edzést tartani. Beálltam a tornaterem közepére, bejött négy gyerek, aztán a napköziből még nyolc. Elhangzott a “sorakozó!” vezényszó, kialakult a magassági sorrend, innentől ment minden. A következő edzésre már tizennyolcan jöttek el. Íjászkodtunk, jött a birkózás, a szőnyegmunka, elindult a vívás, kialakult, hogy három csoportra oszlunk. Az első négy tanítványból az egyik Henrik idősebb fia, a másik lovag Német János fia volt, ők lettek az első oktatók. A tanítványok közül azok, akik valóban komolyan gondolják, később oktatóként léphetnek majd be a lovagrend munkájába.