Chaplin a gettóban

Gózon Francisco főiskolás évei egy részét a venezuelai főváros, Caracas nyomornegyedeiben töltötte: filmklubot rendezett az ott élőknek.

Hullámpala, téglakupac, kartonpapír – Caracasban milliók számára ez jelenti az otthont. A nyomornegyedet alkotó tákolmányok útvesztőjében eligazodni lehetetlen, az utcákon patakokban folyik a szennyvíz, a gyerekek szeméből már kicsi korukban eltűnik az ártatlanság. A kunyhók senkit nem védenek meg a tűzharcok során eltévedő golyóktól. Ebben a világban csak elvétve találni olyat, aki átjutott a falon, azaz képes volt új életet kezdeni a nyomornegyeden kívül.

– Egyszerűen besétáltak a nyomornegyedbe egy kamerával és egy vetítővel?

– Tulajdonképpen ide bárki bemehet, csak nem biztos, hogy ki is jön... Az ilyen helyeken a rendőrség nem teszi be a lábát. Mindennaposak a tűzharcok, a balesetek, a halálesetek. A meredek hegyoldalba épült viskók az esőzések miatt rendszeresen megcsúsznak, a lövedékek áthatolnak a falakon. Ilyen körülmények között nem könnyű megszervezni bármit is, de talán a legnehezebb lépés az volt, hogy elmagyarázzuk, mit akarunk mi ott csinálni. El kellett nyernünk az itt lakók, különösen a gyerekek bizalmát annak érdekében, hogy létrejöhessen egy filmvetítés és láthassanak olyan dolgokat - például Chaplint - ami más, mint a mindennapos erőszak, amiben léteznek. Ezek a gyerekek az utcán élnek, már egész kicsi korukban kereskednek fegyverekkel, drogokkal. Ha jó napjuk van, naponta egyszer ételhez is jutnak. Iskolába általában nem járnak, a szülők pedig gyakorlatilag nem léteznek. Van ugyan általában egy anyuka, aki dolgozik, de apa a legtöbb esetben semmilyen formában nincs jelen.

– Erről a kezdeményezésről forgattak egy játékfilmet is. Mi volt a célja ennek az alkotásnak?
– A film a saját történetünket meséli el, a szereplők egytől egyig a nyomornegyed lakói voltak, meg persze mi magunk, egyetemisták. A főszereplő kisfiú, aki keresztfiam lett időközben, maga is itt nőtt fel. A film azon az ötleten alapult, hogy csináljunk egy hasznos alkotást, amit mi fogunk játszani, rendezni egyaránt, és mindenhová elvisszük, hogy mások is követhessék a példánkat. Nagyon naiv filmről van szó, tele ifjúi lelkesedéssel. Mégis, életem talán legnagyobb sikere lett, ugyanis azóta is vetítik. Arra használják, amire készült: hogy a nyomornegyed közösségei megnyissák kapuikat a filmklubosok előtt, és megláthassák, hogy létezik más is, nem csak a gettó, ahol az erőszak az egyetlen érvényesülési út, és csak az számít valakinek, aki fegyverrel és kábítószerrel kereskedik.

– A keresztfia jó példa arra, hogy igenis van kiút a nyomorból...

– Igen, ő valóban az egyik olyan ember, akinek sikerült innen „kiszabadulnia”: most világosítóként  dolgozik a televízióban, filmekben, és van saját lakása is a nyomornegyeden kívül.

– Neki milyen volt a családi háttere?
– Az ő szülei faluból költöztek fel a városba, és együtt éltek a nyomornegyedben, ami nagyon ritka dolog errefelé. Az apa, aki korán meghalt, ételt árult az utcán, az anya cseléd volt, takarított másoknál. A kisfiú nem járt iskolába, de valahogy mégis megtanulta, hogyan lehet tovább lépni, és miért érdemes.

– Az, hogy ez a ma már harmincas férfi él, köszönhető valahogy annak, hogy látott néhány filmet, amit önök vetítettek le?

– Ezt így nem mondanám, de lehet összefüggés.

– Vannak iskolák a nyomornegyedekben?

– Igen, vannak, de nagyon sokan nem járnak vagy azért, mert nincs tiszta ruhájuk és szégyellik, vagy azért, mert nincsenek papírjaik, és emiatt az állam számára nem léteznek. Ennek oka elsősorban a tudatlanság, az analfabetizmus, a kirekesztettség.

– Mi történik, ha egy gyerek megbetegszik itt?

– Akkor vagy túléli, vagy nem. Az állami kórházakba ugyan be lehet menni, de ezeknek az intézményeknek annyira rossz a felszereltsége, hogy sokszor nem tudják ellátni a betegeket. A szegénynegyedekben az élettartam nagyon alacsony, a higiéniai körülmények rendkívül rosszak. Nincs csatornázás, rengeteg a baleset, de a legtöbben erőszakos halál által halnak meg az emberek. Abból a tíz kisgyerekből, akik a filmben szerepelnek ma összesen ketten élnek.

– Hogy lehet ezzel megtanulni együtt élni?

– A szegénynegyed egyrészt nagyon veszélyes közeg, nincs víz, csatorna, közmű, közbiztonság. Egy anyának a hét gyerekéből átlagosan kettő marad életben. Iszonyatos tragédiákat élnek át, a halál mindennapos számukra. Ugyanakkor van ennek a helynek egy másik arca is: a közösség arca. Az emberek egymásra vannak utalva, az utcán élnek, mindenki mindenkit ismer, rengeteget segítenek egymásnak. Állandóan szól a zene, és tulajdonképpen, ha az ember félre tudja tenni a félelmét, akkor itt egy boldog, életteli közegbe csöppen, ahol jó lenni. A „természetesen”, spontán alakuló negyedek organikusak, és ettől a benne lévő élet is organikus, amely arra ösztönzi az embereket, hogy kapcsolatban legyenek egymással. Eközben az autópálya másik oldalán, Caracas panelházaiban az emberek kockákban, egymástól szeparálva élnek.

– Boldogak ezek az emberek?

– Ezt a filmet akkor csináltuk, amikor én itt, Magyarországon voltam főiskolás. Megmutattam a magyar csoporttársaimnak a felvett anyagot, és érdekes vita alakult ki. A film elején nagyon jókedvű zene szól, miközben bemutatjuk azt a közeget, ahol a történet játszódik. Többen nem értettek egyet ezzel a zenével, és aláraktak egy drámai, klasszikus darabot. Ettől annyira szívbemarkoló lett az egész, hogy nem lehetett kibírni, és a néző egyből azt érezte volna, hogy ezek a szegény gyerekek milyen szegények a szegénynegyedekben. De ez nem ilyen világ. Az emberek ott mindig jókedvűek, örömteli az életük, akkor is, amikor a legszörnyűbb dolgok történnek velük.

– Nyilván nem sokan képesek ebből kilépni, az ön keresztfia kivétel.

– Igen, de nem az individuális megoldás a lényeg, ez az „amerikai” felfogás, mert egy ember kilép, de a probéma attól még ott marad. Ezeket a szegénynegyedeket több millióan lakják, és nem feltétlenül a kilépés a megoldás. Ennél sokkal jobb lenne az integráció, hogy megszűnjön a kirekesztettség, ehhez azonban az alapszolgáltatásokat kellene elérhetővé tenni első körben.

– Volt bármilyen más, látható eredménye annak, hogy önök filmet vetítettek ezeknek az embereknek?

– Amíg a filmklub működött, abból a negyedből a kábítószer- és a fegyverkereskedelem kiszorult a szomszédos gettókba. Sok helyen ugyanezt sikerült elérni sporttal is. A szervezettség egy ilyen kis közösségben megadja annak a lehetőségét, hogy valami megváltozzon és jobb legyen. Persze több generációnak fel kell nőnie, és sokat kell dolgozni rajta ahhoz, hogy a mentalitás átalakuljon, és ezt megértsék.

– Önt hogyan változtatták meg a nyomornegyedekben szerzett tapasztalatok?

– Amikor valaki eldönti, hogy „misszionárius” lesz, az belső késztetés. Amikor oda mész, éppen a saját világodat teszed helyre. De amikor ott vagy, akkor történik a nagy változás, amikor olyan viszonyba kerülsz azokkal az emberekkel, hogy keresztfiaid lesznek, hogy kezdesz részévé válni az életüknek, és akkor már nem tudsz visszamenni ugyanúgy a másik világba. Én egy elit egyetemre jártam, és e tapasztalat után már nem bírtam elviselni azt a közeget, otthagytam az egyetemet, amelynek elvégzése után olyan állást kaptam volna, ami azt a rendszert szolgálja ki, amelyik a nyomornegyedeket létrehozta. Egyre több dologban nem tudtam már tiszta lelkiismerettel részt venni, ezért elindult az életemben egyfajta keresés. Ekkor változtattam szakmát is.

– Most is működnek ezek filmklubok a gettókban?

– Amíg világ a világ, és amíg léteznek szociális egyenlőtlenségek és nyomornegyedek, addig mindig lesznek emberek, akik tenni fognak azért, hogy ez a helyzet megváltozzon. A filmklub csak egy formája ennek a küzdelemnek.