Csodagyerekek: zseninek lenni nem könnyű

Mozart, Picasso, Neumann János, Marie Curie, Liszt Ferenc – csodagyerekek a történelemből. Vajon mi különbözteti meg a fiatal zseniket társaiktól?

Amikor a kis Wolfgang Amadeus Mozart háromévesen odaült a csembalóhoz, és pillanatok alatt lejátszotta azt a darabot, amit nővére csak jóval hosszabb idő alatt volt képes megtanulni, édesapja eldöntötte: ebből a gyerekből híres zenész lesz. Mozart négyévesen már hegedült, ötévesen nekiállt zenét írni, nyolcéves korában kész volt első szimfóniájával. Az eltökélt apa mellett a kisfiúnak semmi másra nem kellett koncentrálnia, csak a zenélésre. Az ő esete – bizonyos szempontból – szerencsés volt: azt tehette, annak élhetett, amiben a legjobb volt, és ehhez minden – legalábbis fizikai és pénzügyi – támogatást megkapott. Teljesítménye egyedülálló a zenetörténetben, s ő egyike azon kevés csodagyereknek, akik felnőve is képesek voltak maradandót alkotni.

Az egybeesés-teória

Csodagyereknek nevezzük azokat a 13 évesnél fiatalabb gyermekeket, akik életkorukat jóval meghaladó, felnőtt szintű tudással, képességekkel, adottságokkal rendelkeznek legalább egy területen. A Feldman-féle úgynevezett egybeesés-elmélet szerint ahhoz, hogy egy csodagyerek megnyilvánulhasson, vagyis kiderüljön róla, hogy különleges adottságai vannak, és azokat fejleszteni is képes legyen, több tényezőnek jelen kell lennie az adott gyerek életében. Szükség van egyrészt arra, hogy a gyerek akkor találkozzon azzal a területtel, amiben kimagaslóan jó, amikor már elért egy bizonyos fizikai és érzelmi szintre. Ha például túl hamar adnak egy amúgy nagyon tehetséges gyermek kezébe hegedűt, a hangszer könnyen válhat frusztráció forrásává, mint egy nagyívű karrierel kecsegtető lehetőséggé. Fontos az is, hogy a gyermek egy olyan családba szülessen, ahol a szülők támogatják őt, illetve egy olyan társadalomba, ahol ki tud bontakozni, ahol a körülmények megfelelőek a különleges adottságok megnyilvánulásához. Hiába lenne zseniális egy gyerek például nyelvek elsajátítása terén, ha egy olyan helyen nő föl, ahol nincs lehetősége más nyelveket megismerni. És vajon hány lány tehetsége maradhatott titokban, mivel az adott társadalom az adott korban nem támogatta a lánygyermekek képzését, oktatását?

A celebek...

Nézzük először a történelem „celebjeit”, akik – sok társukkal ellentétben – nem kallódtak el: Picassónak már azelőtt felkeltette az érdeklődését a rajzolás, hogy megtanult volna beszélni. Egyik első képét, a Picadort nyolcévesen festette, amikor még semmit nem tanult a festészetről. Ő egyszerűen átugrotta az átlagos gyerekek rajztanulási fázisait. Piaget-t, a híres pszichológust kiskorában még nem a gyermeki lélek érdekelte: mindössze tízéves volt, amikor meggyőzte az egyik svájci természettudományi múzeum igazgatóját, hogy vegye fel őt tudományos munkatársnak. Innentől kezdve Piaget évekig kedvenc érdeklődésének, a puhatestűeknek szentelte minden idejét, ontotta magából a publikációkat, európai szintű hírnévre tett szert a puhatestű-szakértők között. Marie Curie, lánykori nevén Marie Sklodowska négyévesen magától megtanult franciául és oroszul olvasni, és elképesztette környezetét azzal, hogy évekkel korábbi eseményekre emlékezett tökéletes pontossággal. Felnőve két Nobel-díjat is kapott fizika és kémia terén elért munkásságáért. Neumann János hatévesen nyolcjegyű számokat osztott fejben, folyékonyan beszélt görögül és oldalakat tudott hibátlanul idézni a telefonkönyvből. Első tudományos értekezését tinédzserként írta. Liszt Ferenc erőszakos apja terrorja és saját szörnyű egészségi állapota ellenére képes volt lenyűgözni Carl Czernyt zongorázásával, amikor beíratták hozzá nyolcévesen. A „zavaros, vad” játékú, „sápadt, gyengének látszó gyermek”, aki játék közben ide-oda dülöngélt olyannyira, hogy tanára attól tartott, a kisfiú leesik a földre, végül a zenetörténet egyik legnagyobb alakjává nőtte ki magát.

...és a nem celebek

Sajnos nem minden csodagyerek válik sikeres vagy híres felnőtté, sőt: a különleges képességekkel megáldott gyermekek gyakran elkallódnak, esetleg egészen más irányba indulnak el, vagy tragikusan korán meghalnak. A XVIII. század elején született Christian Friedrich Heinecken, vagy ahogy Németországban ismerik, a lübecki gyermek állítólag néhány órával születése után beszélni kezdett, kétévesen betéve tudta a Bibliában szereplő történelmi eseményeket, háromévesen pedig folyékonyan beszélt franciául és latinul, és tökéletesen tájékozott volt a földrajz és történelem terén. Négyévesen azonban megbetegedett, megjósolta saját halálát, majd meghalt. Nem ilyen tragikus, de elgondolkodtató a sorsa annak a XIX. század legvégén született William James Sidisnek, aki – bár valóban elképesztő agyi kapacitással és mentális képességekkel rendelkezett, valószínűleg inkább szülei ambiciózusságának „köszönheti” (noha egyáltalán nem köszönte) csodagyerek státuszát. A szülők ugyanis tudásmániások voltak, és elhatározták, hogy fiuk lesz minden idők legokosabb utódja. Sidis már 11 évesen a Harvardra járt, és felnőtt korára állítólag több mint negyven idegen nyelvet sajátított el. Később kiderült, hogy ezen állítások nagy része túlzás, sőt hazugság volt, amit a szülők terjesztettek gyermekükről. Ennek következtében William teljesen elidegenedett tőlük, és sok év tanulás után villamosjegy-gyűjtésbe menekült.

A csodagyerekek elveszítik gyerekkorukat

Ezzel el is érkeztünk a kérdéshez: vajon jó-e a csodagyereknek, hogy ő csodagyerek? Alissa Quart, aki háromévesen tanult meg olvasni, ötévesen modern képzőművészetből tartott előadásokat édesapja „kérésére”, hétévesen megírta első regényét, és napi egy könyvet olvasott ki, így ír felnőttként a The Dilemma of the Gifted Child (A tehetséges gyerek dilemmája) című könyvében: „Az, ahogy engem összeraktak, megteremtettek gyerekkoromban, a bukás érzésével tölt el. Az apám olyannak tűnik a szememben, mint egy hatalmas marionettbábos, aki számára akkor voltam jó kislány, ha csendben ültem és költeményeket írtam a fák lombjáról. De én túl fiatal voltam ahhoz, hogy cseh filmeket nézzek és felnőttregényeket olvassak.”

Leta Hollingworth pszichológus egy tanulmányában három tipikus problémát sorol fel a csodagyerekekkel kapcsolatban: egyrészt, mivel túlságosan okosak kortársaikhoz képest, nem találnak barátokat, és elszigetelődnek, magányossá válnak; másrészt az állandó teljesítménykényszer, illetve a túlhajszoltság miatt komoly önértékelési problémák jellemzik őket; harmadszor pedig, más gyerekekhez képest sokkal sérülékenyebbek érzelmileg. Ennek a jelenségnek egy szomorú példája Branden Bremmer, aki már tízévesen főiskolai hallgató volt, de nem bírta a szülei felől ránehezedő nyomást és tizennégy évesen főbe lőtte magát. Ahogy Gyarmathy Éva pszichológus fogalmaz: „A szülőknek esetleg fontosabb a csoda, mint a gyerek.”

A Mikulás és a fekete lyuk esete

Persze Bremmer esete valóban szélsőséges, az azonban szinte minden csodagyerekre igaz, hogy egyrészről elképesztően korai életkorban képesek komoly filozófiai, vagy etikai témákat megérteni, mivel egy felnőtt mentális képességeivel rendelkeznek, ugyanakkor érzelmileg ugyanannyi idősek, mint átlagos mentális szintű kortársaik. E kettősség – szakmai kifejezéssel élve aszinkronitás – pedig hatalmas traumát okoz a csodagyerekek lelkében. Egy megható példája a gyermeki lélek és a felnőtt agyműködés kapcsolatának egy ötéves, 200-as IQ-val rendelkező kisfiú, Peter története. Peter elolvasta Stephen Hawkins Az idő rövid története című munkáját. A könyv olvasásával egy időben látta a tévében a Szezám utca egyik adását, amelyben Big Bird (nagy, sárga madár) amiatt aggódott, hogy hogyan fog a Mikulás minden kéménybe beférni és időben végezni a munkájával. Peter alkalmazta Hawkins munkájából megszerzett tudását, hogy megnyugtassa saját magát, mivel érzelmileg őt is felkavarta a Big Bird által felvetett probléma. Peter tehát így okoskodott: Hawking szerint, ha valaki egy fekete lyukba kerül, hosszabb és vékonyabb lesz, ráadásul az idő is lelassul körülötte. Ennek alapján a Mikulás elég vékonnyá tud válni a kéménybeli fekete lyukban, hogy bármelyikbe beleférjen, az idő lelassulása miatt pedig bőven lesz ideje reggelig minden gyereknek ajándékot vinni!

A Polgár-módszer

Szándékosan nem soroltuk a csodagyerekek közé a Polgár-lányokat, ők ugyanis nem csodagyerekek, hanem édesapjuk, Polgár László bravúrosan sikerült kísérletének alanyai. Polgár apuka – maga is képzett pszichológusként – évekig tanulmányozva a zsenialitás gyermekkori alapjait arra a következtetésre jutott, hogy a kitartó, áldozatos munka, a céltudatos nevelés és a jó körülmények sokkal fontosabbak, mint az, hogy valaki milyen képességekkel születik. Ezt bebizonyítandó úgy döntött, saját gyermekein teszteli elméletét. Első gyermeke, Zsuzsa tanítását magára vállalta. Úgy tervezte, matematikust nevel lányából, de egy véletlen folytán Zsuzsa a sakk mellett tette le a voksát. László megtanította lányát vakon – azaz tábla nélkül, fejben, pusztán a memóriájára támaszkodva – sakkozni, s a módszer verhetetlennek bizonyult. Ugyanezt sikerült elérni másik két lányánál, Zsófiánál és Juditnál is. A lányok édesapjának elmélete tehát sikeresnek bizonyult a gyakorlatban: minden idők legjobb sakknagymestereiként vonultak be a történelembe.