Menekülés a halál torkából

"Ígérje meg, hogy életben marad a gyerekem!" – kiáltotta az anya hisztérikusan a karján egy kisfiúval távolodó nő után.

„Ígérje meg, hogy életben marad a gyerekem!” – kiáltotta az anya hisztérikusan a karján egy kisfiúval távolodó nő után. „Azt nem ígérhetem meg, de azt tudom, hogy ha magával marad, egészen biztosan meghal” – fordult vissza a nő egy pillanatra, majd továbbment. Vitte a kisfiút. Irena Sendler 2500 zsidó gyermeket mentett meg a holokauszt alatt.

A második világháború idején Irena Sendler, a 29 éves lengyel katolikus szociális munkás a németek megszállta Varsóban élt, és már 1939-ben megkezdte azt a tevékenységét, amiért még ma is emlékszünk rá: a lengyel ellenállási mozgalom tagjaként több ezer zsidó gyereket mentett ki a varsói gettóból, miközben pontosan tudta, ha lebukik, nemcsak őt, de egész családját kiirtják.

Gyerekek a bőröndben

Irena a Varsóban tomboló tífuszjárványnak „köszönhetően” különleges engedélyt kapott, hogy szociális munkásként bejárjon a gettóba beteget ápolni. Senki nem gyanakodott rá, ő pedig összedolgozva a varsói önkormányzat gyermekekkel foglalkozó osztályával, nagyon gyorsan felismerte, mi vár a zsidókra, és megkezdte gyerekmentő tevékenységét: dobozokba, ládákba, koporsókba, bőröndökbe rejtette, majd mentőautókba pakolta őket, így juttatva ki a kicsiket a több mint 450 ezer zsidót összezsúfoló gettóból, akik ezután családokhoz, árvaházakba, kolostorokba, plébániákra kerültek.

„Amikor a háború kitört, egész Lengyelország saját vérében fuldokolt. De a legjobban a gyerekek szenvedtek. Ezért kellett nekik adni a szívünket.” Irena egy huszonöt fős csapattal dolgozott, ahol tízen a csempészéssel, tízen a gyerekek elhelyezésével, öten pedig a hamis dokumentumok kiállításával voltak megbízva. Irena minden egyes gyermek adatait gondosan felírta, mellérendelve a hamis – keresztény származást igazoló – adatokat, hogy a háború végén lehetőségük legyen régi identitásuk felfedésével megtalálni rokonaikat. A feljegyzéseket elásta egy almafa alá. Sajnos a háború után sok gyermek eltűnt. Irena legalább ötszázat hiába keresett – ők vagy meghaltak, vagy úgy élnek valahol Lengyelországban, hogy nem is tudnak zsidó származásukról.

Elszakított gyerekek

A küldetés legnehezebb része az volt, hogy rávegyék a szülőket: váljanak meg gyermekeiktől. A szülők még a rettenetes körülmények ellenére sem tudták elfogadni, hogy a kicsiket katolikus otthonokban, zárdákban helyezik el és keresztény imákra fogják tanítani őket. Sokan inkább úgy döntöttek, haljanak meg a gyerekek velük együtt. Irena, akinek volt saját gyermeke, mélységesen együtt érzett a szülőkkel. Amikor azt kérdezték tőle, miért bíznának meg benne, Irena ezt válaszolta: „Nem kell megbízniuk bennem, de mást nem tehetnek.” Az egyetlen dolog, ami erőt adott neki ahhoz, hogy elviselje ezt a fájdalmat, az a bizonyosság volt, hogy ha a gyerekek a gettóban maradnak, a biztos halál vár rájuk. Sokszor fordult elő, hogy egyik nap ott kellett hagynia a gyerekeket a szüleikkel, mert nem tudta őket meggyőzni, de mire másnap visszatért, hogy újból próbálkozzon, a családot már elvitték a treblinkai koncentrációs táborba, ami talán még Auschwitznál is rosszabb hely volt, mivel szinte kizárólag gázkamrákból és krematóriumokból állt.

A gyermekek mentési folyamata során nagy nehézségeket okozott olyan családokat találni, akik vállalják a kicsik rejtegetését, hiszen ha valakiről kiderült, hogy zsidó származású embert bújtatott el, az egész családját kivégezték. Szerencsére sok zárda nyitott volt a misszióra.

Életben maradt árvák

Irena négy évig folytathatta titkos tevékenységét a Zegota nevű titkos szervezet tagjaként, azonban 1943-ban a Gestapo rájött, mivel foglalkozik. Elfogták az akkor 33 éves nőt, megkínozták, és halálra ítélték. A lengyel ellenállási mozgalom azonban megvesztegette azokat a nácikat, akiknek ki kellett volna végezniük Irenát, így a fiatal nő, miután összetört kezei és lábai valamennyire összeforrtak, folytatta a gyerekek mentését egészen a háború végéig, amikor előásta adataikat a fa alól, és megpróbálta felkutatni a kimenekített gyerekeket, hogy azok újra találkozhassanak szüleikkel. Sajnos azonban alig volt olyan gyermek, akinek életben maradt volna akár édesanyja, akár édesapja – szinte mindenki meghalt valamelyik haláltáborban.

Megbecsültség és szomorúság

Sendlert egészen élete végéig üldözték azok a rémálmok, amelyekben sok ezer anya sikolyát hallja, miközben ő éppen kiveszi kezükből a gyerekeiket. A gyerekek szemében Irena az a személy volt, aki elszakította őket anyjuktól, legalábbis akkor. Később azonban ráeszméltek: egyedül neki köszönhetik életüket. Irena tevékenységéről így beszélt egy interjúban: „Csupán azt tettem, ami ilyen helyzetben elvárható volt. De a bánat, hogy nem mentettem meg többet, egészen halálomig elkísér. A világháború után úgy tűnt, az emberiség megértett valamit, és ilyesmi soha többé nem fog történni. De az emberiség nem értett meg semmit. Ma is vannak törzsi, vallási, nemzeti alapon folyó háborúk. A világ továbbra is vértengerben áll. Pedig mennyivel jobb lehetne ez a föld, ha a szeretet, a tolerancia és a szerénység vezérelne mindent!”

1965-ben a Yad Vashem (a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága) Irenát a Nemzetek Igazai közé jelölte, s később kitüntették az izraeli intézet parancsnoki keresztjével is. Tiszteletére fát ültettek a Nemzetek Igazai Úton, 2003-ban pedig Nobel-díjra jelölték. Életéről, tevékenységéről könyvek, filmek jelentek meg. Lengyelországban és Izraelben nagyra becsült hősként emlékeznek rá. Négy éve halt meg, 98 évesen.