Az ovikezdéshez kötődő elválás sokaknak okoz szívfájdalmat, ez tény, de jó hír, hogy lehet orvosolni! Ehhez azonban látnunk kell, milyen okok bújnak meg mögötte.
A szakpedagógus szemével
A témában Bayer Éva óvodapedagógust kérdeztük meg, aki felhívta a figyelmünket arra, hogy az ovikezdés tortúrája lényegében az első komoly elválás a családi fészektől, és ez a változás a gyerek mellett éppúgy megviselheti a szülőt is. Sok családban megoldható, hogy a gyerek már korábban is tölthessen egy kis időt a szülei nélkül, például a nagyszülőknél, keresztanyukánál átéjszakázás keretein belül, és tapasztalat szerint ezek a gyerekek sokkal könnyebben veszik az ovikérdés vonatkozó oldalát is.
Fő a bizalom
„Mint minden változást, ezt az új lépcsőfokot is akkor tudja biztonsággal meglépni gyermekünk, ha érzi szülei támogatását és jelenlétét” – mondja Bayer Éva, majd hozzáteszi: „Tudatosítva a saját elvárásainkat, de elfogadva a gyerek pillanatnyi helyzetét, érzelmeit, félelmeit, könnyebb az elválás mindkét fél számára.” Ezek az elvárások sokfélék lehetnek, de általában mind a szülők féltő szeretetében gyökereznek: vajon meg tudja adni az ovi a gyerekemnek azt az odafigyelést, azt a szeretetet, azt az ellátást és biztonságot, amit otthon megkapott? A válasz automatikus: nem. Az ovinak nem is ez a dolga. Az óvoda, amellett természetesen, hogy biztonságban tudhatjuk ott a gyermekeinket, főszabályként szocializál, segít a társadalomba való beilleszkedésben, amit a gyerek otthon, és az otthonról elsétálások alkalmával csak részben, de inkább nem tud megélni (jelentsen ez akár sokórás játszóterezéseket is, ahol, mint tudjuk, komoly játszmák folynak minden tereptárgy körül, legyen annak akár csak egy homokozólapát is a tétje).
Az óvodapedagógus szerint a szülőnek el kell hinnie, hogy az az ovi, amit választottak, megfelelő a gyermeke számára, hogy a pedagógusok felkészültek, a felszerelés rendben van, és az óvoda programját is megfelelőnek találja. Mivel ez a mi gyerekünkről szól, a törvényi szabályozás értelmében pedig ha nem is korlátlanul, de még az állami intézmények között is van lehetőségünk válogatni, ezért nyugodtan nézzünk alaposan utána a kérdéseink tárgyainak, és ismerkedjünk meg az óvónőkkel, dadusokkal, a felkínált programmal. Ha a szülő támogat, a gyerek érezni fogja magabiztosságát, és könnyebb lesz az elválás.
Hogyan váljunk el?
Az első kulcsszó, amely a témában szembejön, a beszoktatás. Ennek szükségességére a leginkább a szülő láthat rá, hiszen ő tudja felbecsülni, vajon hogyan hathat ez a folyamat a gyermekére, szükséges lehet-e neki. A beszoktatásnak műfaji szabályai nincsenek, azt minden intézmény (óvodák, bölcsődék és egyéb megőrzők) maga fejlesztheti ki, ez is része lehet a programnak. A cél mindenhol az, hogy a gyerek fokozatosan váljon el, ne pedig drasztikus hirtelenséggel. Olyan gyerekeknél lehet ajánlani elsősorban a beszoktatást, akik korábban nem voltak szüleiken kívül mással. Számukra biztonságosabb anyával és/vagy apával együtt felmérni az új terepet, megszokni az új játékokat, így beszoktatás után már valami ismerthez nyúlhat vissza, ami támaszt nyújt neki akkor is, amikor a szülő már nincs ott. „Óvónőként az a tapasztalatom, hogy a beszoktatási időszakban kialakított összhang mindhárom fél – a gyerek, a szülő és a pedagógus – számára fontos és elengedhetetlen a nevelőmunka során” – mondja Bayer Éva, aki szerint a beszoktatás biztosítja a legjobb lehetőséget arra, hogy a szülő végképp megbizonyosodjon az óvónők személyiségéről, tehát arról, hogy jó helyen hagyja a gyerekét.
Azért könnyek nélkül is nehéz
Nem azt mondjuk persze, hogy a számunkra tökéletesen megbízható óvodánál garantáltan nem lesznek könnyek az elválásnál, hiszen számos emocionális okozója lehet még az elváláskori elpityeredésnek. Ilyenkor nekünk, szülőknek erőt kell venni magunkon, és merni kell rábízni a gyereket azokra, akik sok évig tanultak, hogy az ilyen – a napközbeni problémák és a nevelés egyéb kérdései mellett eltörpülő – helyzeteket kezelni tudják.
