– Évről évre népszerűbbek az általatok tartott jegyesoktatások. Mit mondanátok egy nem hívő embernek, miért érdemes egyáltalán ilyen kurzusra járni?
Laci: Szerintem ez független a vallási beállítottságtól vagy a hittől. Természetesnek vesszük, hogy bizonyos dolgokat meg kell tanulni. Egy-két olyan dolog van, amiről az ember azt gondolja, hogy nem kell tanulni hozzá. Ilyen a házasság, a gyereknevelés, és a férfiaknál az autóvezetés. De viccet félretéve, valóban kicsit a vallási beállítottságtól is függ az, hogy valaki ezt nagyon komolyan akarja csinálni és egy életre szólónak tekinti. De azért szerintem aki egy kicsit is komolyan veszi saját magát meg azt, akivel össze akar házasodni, az nem úgy csinálja, mint amikor autót vesz: ha nem jó, vagy már nehezen indul, akkor majd lecserélem – hanem tudja, hogy ez egész életre szól.
És igazából a baj az, hogy sok olyan téma van, amiről nagyon sok párnak eszébe sem jut beszélni egymással. Ráadásul ott vannak a családból hozott minták, a sebesüléseim, a sérüléseim, a problémáim, amelyekkel küszködöm! A jegyesek a nekik adott anyagokban és a beszélgetésekben előforduló kérdésfelvetések által – amelyek sokszor nem is túl komolyak – szembesülnek vele, hogy „még erről nem is beszélgettünk”. Ezért az anyagunkban nagyon sok praktikus, világi téma van, mint például szexualitás, anyagiak és ez független attól, hogy valaki hívő vagy sem.
– Mennyire veszik komolyan a mai fiatalok a házasságot?
Laci: Azok, akik hozzánk eljönnek, komolyan veszik. Azért persze jönnek olyanok is, akiknek nem sok közük van az egyházhoz vagy bármihez, de a munkahelyen a kolléga mondta, hogy ide érdemes eljönni. És az a tapasztalatunk, hogy aki erre rászánja az időt, az már komolyan veszi. A plébániai felkészítés egy kicsit más. A nyolcszemközti beszélgetésekre önként jönnek, és tudják, hogy az hónapokon keresztül tart. A mi plébánián tartott előadás-sorozatunk sok helyen kiváltható egy kétszer félórás beszélgetéssel a plébánossal. Mégis jönnek, sokan azért, mert a plébánosunk ragaszkodik hozzá, és különben nincsen esküvő. Aztán a végére nagyon sokan úgy mennek el, hogy ez tök jó és már ajánlják másoknak is. Küzdünk is évek óta azzal, hogy beférjen mindenki az előadásokra.
– Mi volt az a dolog, amire a legszívesebben emlékeztek vissza a jegyesoktatásból?
Laci: Ahogyan kezdődött, meg ami lett belőle. Mi semmit nem akartunk csinálni, csak azt gondoltuk, hogy jó lenne átadni, ami tapasztalatunk van, ha erre van igény.
Kriszta: Az első házasaink sok mindenen túl vannak, 19 éve kezdtünk. Egy-egy köszönőlevél nagyon sokat jelent, amit esetleg évek múlva kapunk.
– Laci, te sokáig vezető beosztásban dolgoztál az Országos Mentőszolgálatnál. Nem volt nehéz ezt a sok teendőt, a közösségszervezést és a munkát összeegyeztetni a családi élettel?
Laci: Amikor a gyerekek kicsik voltak, én 24 órás szolgálatban dolgoztam. Volt, hogy lecsúsztam az esti meséről, mert egy héten kétszer-háromszor haza sem jöttem. De igazából ennek a 24 órás szolgálatnak olyan szempontból sok előnye volt, hogy amikor hazajöttem, el tudtunk menni egész napra sétálni vagy kirándulni. Amíg a gyerekek picik voltak, sokszor csinálunk ilyet, ilyenkor nem mentek óvodába. Szerintem az embernek időnként a sarkára kell állni a munkahelyén is és megtalálni azokat az egyezségi pontokat, ahol valamiféle előnyt tud adni a családjának. Jó szervezéssel pedig nagyon sok mindent ki lehet váltani. Az apa szempontjából a gyerekeknek az a legfontosabb, hogy legyenek olyan pillanatok – amik időnként tényleg csak pillanatok –, amikor a gyerek érzi, hogy apa most csak az enyém. Nálunk az öt császár miatt nagyjából két év különbség van a gyerekek között, ezért általában mindig csak egy járt óvodába. Az esetek 99 százalékában pedig én vittem őket. És ez a 15 perc minden gyereknek nagyon nagy élmény maradt: hogy kettesben maradtak apával és tudtunk beszélgetni. Aztán amikor már nagyobbak voltak, csinálunk olyat, hogy egy héten egyszer valamelyikért elmentem az iskolába, és akkor elmentünk valahova kettesben. Ezek persze nem voltak nagy dolgok: például vettünk egy perecet séta közben. De adott esetben kiváltották azt, hogy én itthon vagyok-e este vagy sem.
– Kriszta, te viszont 11 évet maradtál otthon a gyerekekkel – jól érezted magad ebben a szerepben?
Kriszta: Akkor a világ is más volt, de annak mindig családi gyökere van, hogy az ember hogyan érzi magát. Mivel az én anyukám egy emancipált nő volt, nem maradt otthon, én rögtön bekerültem a bölcsődébe, ahol nem éreztem jól magam. Mivel az anyával való kapcsolatom is ennek megfelelően alakult, én elhatároztam, hogy itthon leszek a gyerekeimmel. Tudatosan választottam a tanári szakmát is, ami folytatható többéves kihagyás után is. Bár arról fogalmam sem volt, hogy ez a kihagyás tizenegy évig fog tartani A gyerekeket egyesével vállaltuk, nem úgy indultunk neki, hogy nekünk márpedig öt gyerekünk lesz. Mindkettőnknek egy-egy testvére van, ezért abban biztosak voltunk, hogy kettőnél több gyereket szeretnénk. Mivel nagyon fiatalon találkoztunk (Laci 18 volt, én pedig 14), a fontos dolgokról már együtt döntöttünk. Például én is orvos szerettem volna lenni, aztán végül azért nem lettem, mert rájöttem, hogy ha két orvos van a családban, az biztosan nem jó. Laci szüleinél volt hasonló a felállás: apukája orvos, anyukája tanár, és láttuk, hogy ez működött. Aztán kiderült, hogy Laci hetente legalább két délutánt és éjszakát nincsen itthon. Én ezt először nagyon rosszul éltem meg, hogy áldozat vagyok egy orvos feleségeként. De aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van, mert az az idő az enyém. Ki tudom használni arra, hogy a barátnőimmel találkozzam, és így nem zavarja Lacit, ha folyton porszívózom vagy telefonálgatok.
– Számotokra mi a tartós, boldog házasság titka?
Laci: Amit a kurzuson is mindig elmondunk, a heti egy este, a kettesben eltöltött idő. Néhány óra, ami mindig csak a miénk! És hogy időnként legyen egy hétvége, amit szintén egymásra szánunk, gyerekek nélkül.
Kriszta: Nagyon fontos, hogy a heti egy estén mélyebb dolgok is előkerüljenek, hogy itt mindent megbeszélhessünk, és a másik nyitott szívvel meghallgasson minket. És persze ez a helye a romantikus együttlétnek is, ami lehet mozi vagy akár sport, a lényeg, hogy mindketten jól érezzük magunkat benne.
Amikor összeházasodtunk, persze ezt nem mondta nekünk senki. Szépen bele is sétáltunk minden egyes csapdába, amibe egy kezdő házaspár belesétál. Aztán kialakult egy olyan helyzet, hogy én mondtam Lacinak, hogy most valamit változtatunk, vagy én elmegyek. Először nem is értette, hogy miről van szó, de aztán kibogoztuk, hogy mi a baj és megpróbáltuk a megoldást megkeresni. Nem volt könnyű. Aztán a lelki vezetőnk tanácsára kezdtük el a heti egy napot megtartani.
– És hogyan lehet ezt betartani a mai rohanó világban, ahol minden kapcsolatra egyre kevesebb időt tudunk szánni?
Laci: Nekünk két dolog vált be. Az egyik az, hogy ez mindig egy fix este volt. Amikor elkezdtük ezt, már 6-7 éves házasok voltunk. Hosszas munkával az egész környezetünkben elhíreszteltük, hogy ilyenkor nem érünk rá. Én úgy kértem a kórházi beosztásomat, és elmondtuk mindenkinek, hogy nem fogjuk felvenni a telefont sem. És az emberek megszokták. De volt olyan is, hogy én reggel végeztem a kórházban, idegurultam a ház elé, felvettem Krisztát és mentünk az uszodába. Beszélgettünk a szaunában, ahol nincsen telefon, aztán úsztunk egy kicsit Ezt a két-három órát tudtuk kiszakítani egymásnak, de az nagyon jó volt. És most is úgy csináljuk, hogy ezeket a kettesben töltött időket előre beírjuk a naptárba, és az egy foglalt időpont. Nekem az a biztonsági kapcsoló, hogy ha valami közbejön, csak akkor mondjuk le, ha olyan fontos dolog, ami miatt mást is lemondanánk. De akkor mindjárt nézzük, hogy mikor lehetne pótolni. És fontos, hogy ezt hónapokra előre megtervezzük. Ha te most megkérdeznéd, mikor fogunk 2013-ban nyaralni és hova megyünk kettesben, meg tudom neked mondani pontosan.
– Gondolom, azért a hitetek is nagyon fontos építőköve a kapcsolatotoknak. Hogyan alakult ez ki nálatok, hiszen sok házaspár különböző háttérrel indul ezen a téren.
Kriszta: Félhívő családból jövünk mindketten. Nekem anyukám mindennapi temploma járó volt, apukám viszont nem. Laci szülei nem jártak, ott egy nagymama volt, aki erre terelgette őket. A Jóisten ezt úgy intézte, hogy ugyanabba a közösségbe keveredtünk, és mindketten nagyon jól éreztük ott, és a templomban is magunkat. De ez egy tradicionális vallásosság volt. A valódi istenélményünk az esküvő után történt. Hét évig jártunk, és amikor összeházasodtunk, azt az igét választottuk magunknak, hogy „Eljegyezlek magamnak örökre, hogy megismerd az Urat”. Az volt a cél, hogy Istent jobban megismerjük, így, ketten. Esküvő után rögtön elmentünk egy lelkigyakorlatra, és ott mind a ketten megtapasztaltuk Isten személyes jelenlétét. Ez teljesen megváltoztatta, átalakította a kapcsolatunkat, és az egész hitünket élővé tette. És a Szentlélek ezen ajándéka most is tart, 31 és fél éve. Volt ugyan mélypont, de inkább külső okok miatt.
– Melyik volt házasságotok legszebb pillanata?
Laci: Annyi legszebb pillanat volt
Kriszta: Az egyik mindenképpen a megtérésünk, az volt a Jóisten legnagyobb nászajándéka kettőnk számára. De egyébként mindig jön egy újabb, ami felülmúlja az előzőt. Úgyhogy a legutóbbit tudom csak mondani: 30 éves házasok voltunk és elmentünk kettesben egy gyönyörű helyre, egy panzióban eltöltöttünk egy hetet. Egyszerűen jó volt. De Laci listát is vezet az emlékezetes nyaralásokról, nagyon sok volt! Az biztos, hogy a kettesben töltött időket mondanám, nem a gyerekek születését, vagy az új autó, a lakás vásárlását. A kettesben töltött idők voltak a highlightok az életünkben!
A teljes terjedelmű interjú elolvasásához és a hozzá tartozó képekért kattintson ide.
