Fizikai bántalmazásnak tekintendő az a szándékosan vagy gondatlanul elkövetett erőszak, ami a gyermeknek fizikai sérülést, maradandó károsodást okoz vagy a halálához vezet. Ilyen bántalmazói magatartás lehet: ütés, verés, pofozás, csípés, rázás (ami különösen csecsemőkorban veszélyes), égetés, vágás, személyes szabadság korlátozása kínzó, megalázó módon (például kikötés), fojtogatás, a gyerek rábírása szerhasználatra, mérgezés stb. A bántalmazás eredménye szerint megkülönböztetünk halálos kimenetelű, súlyos testi sérülést vagy maradandó károsodást, valamint könnyebb sérülést okozó bántalmazást.
Tilos, mégis szabad?
Speciális kategóriája a fizikai bántalmazásnak a testi fenyítés, ami 2008-ra a világ 23 országában tiltott (noha a 192 ország által ratifikált gyermekjogi egyezmény is tartalmazza a gyerekekkel szembeni fizikai erőszak teljes tilalmát). Magyarországon a testi fenyítés társadalmi elfogadottsága széles körű. Egy 1998-ban végzett kutatás szerint a felnőtt lakosság több mint 90 százaléka elfogadja, illetve alkalmazza a verést mint fegyelmezési eszközt. A „házi fegyelmezési” jog bírói gyakorlata és a kisebb súlyú fizikai bántalmazások megítélésében megengedő szociális szakmai gyakorlat, valamint a közvélemény tájékozatlansága, a pozitív nevelési eszközök „propagandájának” vagy elsajátítási lehetőségeinek szinte teljes hiánya miatt a zéró toleranciát hirdető jogi szabályozás ellenére is mindennapi gyakorlatnak tekinthető Magyarországon a gyerekek fizikai bántalmazása. Nemcsak a családon belül, hanem oktatási intézményekben, bentlakásos otthonokban is. Mi több, sorra születnek olyan bírósági ítéletek, amelyek a gyermeket verő, kikötöző, megégető szülőket, gondviselőket felmentik a vádpontok alól.
Nem megengedhető!
A gyermekközpontú igazságszolgáltatás (amelyről idén igen sok szó esik) egyik sarokköve lehet Magyarországon a testi fenyítéshez/házi fegyelmezési joghoz kapcsolódó joggyakorlat megváltoztatása. 2005. január 1-je óta ugyanis törvény tiltja a gyermekekkel szembeni erőszak minden formáját. Miként a rendelkezést előterjesztő miniszter fogalmazott a parlamentben: ennek a szabálynak nem az a célja, hogy szülők sorát börtönbe juttassa, hanem az, hogy felhívja a figyelmet a pozitív nevelésre, és arra, hogy miként felnőttet, úgy gyermeket sem lehet megütni. A bántalmazások gyermekáldozatai számára elsődlegesen nem az jelent jóvátételt, ha az erőszaktevőt elítélik egy büntetőeljárásban. Az azonban fontos, hogy a már megindított büntetőeljárásokban ne üzenjük a gyerekeknek azt, hogy megengedhető a velük szembeni erőszak.
Ha a gyerekek mesélhetnének
A fizikai bántalmazás körében különösen fontos a kisbabák (mint különösen sérülékeny áldozatok) helyzetéről is beszélni – azon belül is a „rázott gyermek” jelenségéről, amikor a szülő a gerincében (csigolyáiban) különösen sérülékeny újszülöttet, akit még felemelni sem lehet anélkül, hogy az ember a feje alá teszi a kezét, megrázza, és ezzel a csigolyák sérülését idézi elő.
Ugyancsak fontos a Münchausen-by-proxi szindrómát is bemutatni, amikor a szülő folyamatosan megbetegíti a gyermekét, vagy betegséget szimulál a gyereknél annak érdekében, hogy felkeltse az orvosok figyelmét.
A fentieken kívül a nemzetközi szakirodalomban (elsősorban az angolszász országokban) a fizikai bántalmazás körébe sorolják azokat az elhanyagoló, gondatlan magatartásokat is, amelyek következtében a gyermek súlyos eredményre vezető közlekedési balesetet szenved. Így például a gyerekülés, a biztonsági öv, a bukósisak és egyéb védőfelszerelések használatának elmulasztása veti fel a szülő felelősségét. Magyarországon jelenleg ez nem gyakorlat. Az ilyen szempontú bántalmazásértelmezés még a statisztikai adatgyűjtésből is hiányzik. Természetesen nem tehető egyenlőségjel a szándékos fizikai bántalmazás és a gondatlanságból elkövetett fizikai sérelemokozás közé – de számarányaikat tekintve olyan jelentősek a (megelőzhető) balesetek miatt bekövetkező súlyos sérülések, hogy mindenképpen indokolt megfelelő helyet találni a jelenségnek. Egyes becslések szerint például 100 ezer iskolai sérülésből csupán 900 ered iskolai erőszakból, a többi balesetből.
A gyermekbántalmazás tehát nagyon komoly, egyes statisztikák szerint minden tizedik gyermeket, más kutatások szerint a gyermekek hetven százalékát érintő jelenség. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy egy 2005-ben készült reprezentatív vizsgálat szerint a testi fenyítést alkalmazó szülők közel kétharmada bűntudatot érez, miután megütötte a gyerekét – máris kedvezőbbnek tűnik a kép, és nagyobb esély látszik egy káros társadalmi konvenció „lebontására”.
(A szerző a UNICEF Magyar Bizottságának gyermekjogi igazgatója)
