Beadta a kérelmet, és noha mindenki megpróbálta lebeszélni a beavatkozásról (az orvost is beleértve), még a hosszú kötelező várakozási idő alatt sem változtatta meg elhatározását, s egy szeles őszi napon sor került a beavatkozásra.
Azóta öt év telt el. Kata a műtétet követően mély depresszióba zuhant, s csak hosszú idő és rengeteg pszichoterápia után kezdte magát kicsit összeszedni. Végül megismerkedett egy olyan férfival, aki értékeli, szereti és becsüli őt, s akivel már a házasságot fontolgatják. Kata tudja: gyerekük természetes úton nem lehet, a mesterséges megtermékenyítést viszont anyagi helyzetük nem teszi lehetővé.
Az úgynevezett posztsterilizációs szindrómába – amely akár hosszú évekig is eltarthat – beletartozik:
Minél fiatalabb valaki a meddővé tételkor, annál valószínűbb, hogy a sterilizáció nem jár tökéletes sikerrel, így az illető teherbe eshet, viszont a műtét miatt nagy az esélye annak, hogy a terhesség méhen kívüli lesz.
Egy felmérés szerint a fiatal, 18-30 éves nők 45 százaléka éli át a posztsterilizációs szindrómát, és 75 százalékuk bánja meg, hogy elvégeztette a műtétet. Noha egyes esetekben sikerül helyreállítani az eredeti állapotot, az esély meglehetősen kicsi arra, hogy sterilizációs műtéten már átesett férfi újra gyermeket tudjon nemzeni, illetve egy nőben természetes úton megfoganjon egy kisbaba.
A katolikus egyház a kérdést illetően XII. Piusz pápa útmutatását követi, aki 1953-ban egyértelműen megfogalmazta, hogy morális szempontból akkor indokolt a sterilizáció, amikor valakinek az egészsége, illetve az élete megmentése érdekében elkerülhetetlen a műtét. Az egyház tehát egészséges szervezet esetében morálisan nem tartja elfogadhatónak a művi meddővé tételt, s életellenes összeesküvésnek tartja azt.
