Amikor 1914-ben eldördült az a bizonyos lövés és Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös halálos sebet kapott autójában, még senki nem gondolta, hogy a következő négy év 15 millió halottat és hatmillió sebesültet követel majd, köztük számtalan gyermeket. Rájuk emlékezünk most, a nagy háború 100. évfordulóján.
Az első világháború minden hadserege alkalmazott gyermekkatonákat. A háború kitörésekor a fiatal férfiak közül sokan nagy lelkesedéssel indultak a harcba, s ez a hangulat számos helyen ráragadt a fiatal fiúkra, sőt a lányokra is, akiket alig lehetett visszatartani attól, hogy jelentkezzenek a hadseregnél – a toborzótisztek pedig bármely országban hajlandók voltak szemet hunyni, amikor tizennyolc év alattiak is megjelentek a sorozásokon, már csak azért is, mert az általános vélemény az volt, hogy a háborúnak karácsonyra úgyis vége lesz.
Az elején inkább a lelkesedés hajtotta a sorozótiszteket, hogy „elnézően” megengedjék a gyerekeknek, hogy katonák legyenek, a háború vége felé azonban egyre nagyobb szükség lett rájuk, hiszen minden fronton elképesztő hiány alakult ki utánpótlásból.
Egyes adatok szerint negyedmillió 15-18 éves gyerekkatona harcolt a háborúban. A szabály – amit még a háború kitörése előtt hoztak – az volt, hogy 18 év alatt senki nem sorozható be, ám a háborús helyzet felülírta ezt. A legfiatalabb ismert gyerekkatona 12 éves volt.
Akiket nem soroztak be, otthon játszottak katonásdit, de közülük nagyon sokan kénytelenek voltak a valóságban is átélni, amiről a játékok szóltak. Az iskolák világszerte részt vettek a frontra vonuló katonák támogatásában: leveleket írtak, zoknit kötöttek a haza bátor férfiúinak, s vége-hossza nem volt az adománygyűjtéseknek. Amíg a körülmények lehetővé tették, a tananyagba beépítették a fizikai és erkölcsi nevelést, hogy a gyerekekből jó katonák váljanak. Az ép testben ép lélek elve alapján a fiúkat megtanították menetelni, lőni és parancsokat követni.
Aztán elkezdtek özönleni a gyásztáviratok, s a háborúban álló országok gyermekeinek elképesztő tömegei maradtak apa nélkül. Akik mégis visszatértek, azok mentális és fizikai sebeket hordtak – méghozzá mélyeket. A kisfiúknak és kislányoknak egyik napról a másikra fel kellett nőniük, hiszen többé nem volt családfenntartó. Apa, a hős elesett – s innentől kezdve ezek a gyerekek ennek árnyékában nőttek fel. Ahogy egyre kétségbeesettebben folyt a harc, s egyre több katona esett el, sok országban egyszerűen felemelték a besorolási korhatárt, hogy az idősebb férfiakat is behívhassák. Még több apa veszett oda.
A frontról csak nagy ritkán lehetett hazalátogatni, s csak néhány napra. A gyerekek nemigen tudtak mit kezdeni az ismeretlenné vált, évek óta nem látott apa alkalmankénti felbukkanásával, s a néhány napos eltáv alatt nemigen lehetett szoros érzelmi, bizalmi kapcsolatokat felépíteni apa és gyermekei között. Ahogy a háború előrehaladt, úgy nőtt az áldozatok száma. Sok anya képtelen volt elmondani az igazságot a gyerekeinek, s inkább kitalált valamilyen történetet. Így voltak ezzel a haldokló apák is: utolsó leveleik pozitív, vidám hangulatúak – miközben a sorok a valóságban sokszor utolsó óráik agonizálása közepette íródtak.
A háború végén hazatérő katonáknak, bár életben maradtak, nagyon nehéz dolguk volt: a borzalmak, amit átéltek, egy életre lelki beteggé tették őket, s sokuk fizikailag is komoly sérüléseket szenvedett. Visszaintegrálódásuk a normális családi életbe szinte lehetetlen volt, s beszélni sem tudtak az őket ért szörnyűségekről, ráadásul a háború utáni világ hosszú évekig küzdött azzal, hogy talpra álljon, így a hazatérő hősöknek szegénységgel és a mindennapi megélhetés nehézségeivel kellett szembenézniük.
Számtalan család maradt apa, családfő nélkül. Az anyák – sokszor gyermekeik érdekében – igyekeztek új férjet találni, ám a gyerekek gyakran nehezen fogadták el az új „apukát”, hiszen még mindig várták haza az igazi apát, vagy gyászolták őt.
A háború minden egyes család minden egyes tagjára hatással volt. A poszttraumatikus háborús stressz (más néven tüzérségi sokk) évekig, évtizedekig meghatározta a hazatérő katonák lelki, mentális állapotát, s ezt természetesen a családtagok is megsínylették. Ott, ahol nem maradt dolgozni képes férfi a családban, a nőknek kellett átvenni ezt a posztot. Az anyák tehát dolgozni mentek, s bármit elvállaltak – a bármi azonban leginkább kemény fizikai munka volt. A gyerekekre nem volt, aki vigyázzon, így jobb híján egyedül nőttek fel, vagy egy mélységesen traumatizált apa mellett, aki többé nem volt önmaga. A gyerekek halálra rémültek, amikor apa annak idején harcolni ment, amikor azonban mégis visszatért, nem értették, miért, mitől változott meg annyira, és nem tudták, hogyan tudnának vele kapcsolatot kialakítani.
A hazatérő katonák, a traumatizáltság, a nyomor, a nélkülözés több generáció életét is meghatározta. Az elmegyógyintézetek tömve voltak sikítozó, rémálmoktól gyötört veteránokkal, akik soha nem tudták feldolgozni mindazt a borzalmat, amit a fronton átéltek. A gyerekek pedig mindezt végignézték. Sokan közülük még ma is élnek – és talán soha nem fognak választ kapni azokra a kérdésekre, amiket csak magukban mertek feltenni
