Válás: béke vagy háború, ha múlik a szerelem

Kaiser László legújabb kötetében elváltak vallanak életükről. A szerzőt e köddé vált életekről kérdeztük.

Az élet konfliktusok sorozata, és az a tapasztalat, hogy egyre nehezebben és türelmetlenül birkózunk meg velük. Ez igaz a házasságokra és a társas kapcsolatokra is. A házasságoknál, meglátásom szerint, a válások nagy része a konfliktusok rossz kezeléséből ered – kezdi a beszélgetést a hosszú ideje oktatóként és kiadóvezetőként is dolgozó művész.

– Látom a sok szenvedést, bőven a fölösleges és elkerülhető szenvedést, így könyvemmel a békét szeretném szolgálni, nem pedig a testet-lelket romboló, évtizedekre konzerválódó konfliktusokat. Hiszen tény, nem helyes a rossz konfliktuskezelés, nem jó, ha értékes férfiak és apák küzdenek azért az evidenciáért: ha már válás a kapcsolat vége, ne éljék meg az ellenük nevelést, amely magában hordozhatja a gyermekláthatás akadályozását is. Külön probléma: az elvált férfi és apa életének újrakezdése, beszédes tény, hogy a hajléktalanok legnagyobb része férfi, igen nagy százalékban elvált férfi.

– Milyen forrásokat használt a kötet elkészítéséhez, és egyáltalán, hagyatkozhatunk-e pusztán adatokra?
– Több tucat interjút készíttettem elváltakkal (ezeknek csupán egy része került a kötetbe, hiszen nagyon sokan mondták fájdalmasan ugyanazt), nőkkel is és férfiakkal is, ám elsősorban az elvált apákat kérdeztem.  Az Elvált Apák Egyesületének tagjait is faggattam, de idegeneket, ismerősöket is, beszéltem utcán élő férfiakkal. Továbbá alapul vettem a korábbi és a 2013-ra feldolgozott 2011-es népszámlálás számait és a Központi Statisztikai Hivatal adatait. Meg hát olvastam fölméréseket, tanulmányokat. Ezekből, úgy vélem, meglehetősen korrekt képet kapunk.

– Valóban annyira kiszolgáltatottak az elvált férfiak, mint azt a könyve lapjain vallják? Idézem: „Hajléktalan piás lettem. Biztos hibás vagyok, de ezt mégsem érdemeltem. Néha messziről lesem a lányomat de nem akarok és nem is merek odamenni hozzá.”
– A bontóperek nyolcan százalékát nők nyújtják be, és az elvált férjek-apák interjúiból világossá vált, hogy csak kis részük akarta felbontani a házasságot. Különösen a gyermekelhelyezés hozza vesztes helyzetbe az apákat, mert ugyan 2014. március 15-én lép hatályba az új Polgári Törvénykönyv, amely a családpolitikai irányvonalakon is változtat, eddig az elavult, és évtizedekig csak toldozott-foldozott 1952-es családjogi törvény volt érvényben, vagyis szinte automatikusan az anya kapta meg a gyereket.

– Végighallgatva oly sok szomorú sorsot egyértelműen válásellenesnek tartja magát?
– Dehogy, mert bizony vannak kirívó esetek, amikor a férj és édesapa, vagy éppen az édesanya alkalmatlan a családi életre, vagy a különbözőségek miatt el kell válni.  Viszont tény, hogy a férfiak nagyobb arányban szenvedik meg a válást, mert a gyermekelhelyezési perek közel száz százalékában a feleségnél maradnak a gyermekek, és sajnos sok esetben évekig-évtizedekig tartó pereskedés, jogi huzavona, sárdobálás kezdődik a láthatási jogokért.

– Adva van egy valaha szeretőként, társként, partnerként élő pár. Aztán már csak a bontóperi tárgyaláson találkoznak. Mennyire ismeri el felelősségét a házasság megromlásában a feleség és férj?
– Interjúalanyaim jó része beismerte a válásig vezető útban játszott vétkességét. Ám a feleségeknek könnyebb az útja a válás után, hiszen nála maradnak a gyerekek, ez erőt adó tényező A férfit azonban legtöbb esetben akarata ellenére választják el a gyermekétől.

Aztán gyakran akadályozzák a láthatást, szinte túszként kezelik az általam csak „válási árvának” nevezett vétlen gyermekeket, és ebben a harcban bizony a gyámhatóság meglehetősen tehetetlen, pontosabban nem segít, a bíróságok pedig anya- és gyermekpártiak, persze ez nem önmagában baj, csak az arányokkal van probléma. A kötet előszavában kifejtettem: Evidencia lehet és kell, hogy legyen ma egy demokráciában a kötelességek és jogok maximális betartása. Egyének, bíróságok, hatóságok, intézmények részéről. Illetve, ha sérülnek a jogok – esetünkben az apai jogok –, a minél előbbi orvoslásra van szükség. De nem csupán a jogállamiság érdekében, hanem a mindenkori gyerek érdekében. Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye egyébként leszögezi: a szülőtől külön élő gyermek joga, hogy személyes kapcsolatot és érintkezést tartson fenn mindkét szülőjével!

– Sok elvált asszony azzal érvel, hogy a volt férj apaként is megbukott.
– Biztosak vagyunk benne, hogy aki éppen rossz partner, az rossz apa is? Hajlamosak vagyunk összemosni a fogalmakat és bizony klisékben gondolkodunk. Ilyen klisé az iszákos vagy az erőszakos apa, aki az anyához képest talán keményebb. Noha sok esetben az édesanya teszi évtizedekre lehetetlenné a normális kommunikációt volt férjével, ellene nevelve a közös, hangsúlyozom, közös gyermekeket. Végül pedig szenved a megtartó és védelmező apakép nélkül maradt „válási árva”, s netán az anyagilag, mentálisan lerobbant apa és minden bizonnyal a volt feleségnek sem öröm az élete.

– Milyen megoldást lát a helyzet orvoslására?
– Hiszek a békében, legalább a viszonylagos békében, az elfogadható kompromisszumokban – a gyerek érdekében is És a legtöbb, amit tehetünk, hogy rendet teszünk önmagunkban. Ehhez hozzátartozik, hogy helyre kell állítani a megtépázott apaképet, hiszen metaforikus értelemben az apa szava jelentette valaha a törvényt, az igazságot. (Hogy írta József Attila? „Apám szájából szép volt az igaz”) Ha ezt az elemi fontosságú tulajdonságát elvesszük tőle, és kapcsolatra, apaságra alkalmatlan valakivé, végső esetben hajléktalan, iszákos férfivá alázzuk, esélyünk sincs arra, hogy tiszteleten alapuló, békés, működő és harmonikus házasságok és kapcsolatok jöjjenek léte.