Épphogy megjelent az óvodásokkal, kisiskolásokkal foglalkozó pedagógusoknak íródott Így tedd rá! 2. című, a néptáncot, a népdalt, a népi kultúrát a mindennapokba integráló módszertani könyv, máris elfogyott. Sőt már a második kiadás is lassan hiánycikk. A hiánypótló kötet születéséről és fontosságáról beszélgettünk a szerzőkkel, Balatoni Katalinnal és Kovács Henrikkel.
– A könyv komoly hiánypótlás a néptánc-pedagógiai kiadványok terén, évtizedek óta nem jelent meg hasonló kötet. Mi ennek az oka?
Kovács Henrik: Régen az embereket nem kellett tanítani táncolni, mert tudtak. Maga a néptánc-pedagógia azonban az utóbbi évtizedek terméke. Csúnya szóval élve magának a néptáncnak a „felhasználása” is változik. A néptánc mindig is azért létezett, hogy az ember jól érezze magát. Amikor 1931-ben a Gyöngyösbokréta-mozgalom elindult, a néptánc színpadra került, és a táncházmozgalom megjelenéséig mindössze színpadi műfajként élt az azt nem művelő emberek tudatában. A néptánc-pedagógia is leginkább ezt szolgálta: hogy a színpadon jól mutasson a produkció. Sok-sok idő eltelt, amíg a néptáncnak újra megjelenhetett az önszórakoztató funkciója. Ez a szemlélet viszonylag újnak számít.
– A néptánc pedagógiai módszerként való alkalmazása mióta van jelen?
– K. H.: Ez akár egy doktori disszertáció témája is lehetne
Balatoni Katalin: A néptáncoktatás több mint százéves múlttal rendelkezik. Bár Henrik említette a Gyöngyösbokrétát, eredeztethetjük az 1896-os millenniumi ünnepségtől is. Az oktatás területfüggő volt, és azért már a 1930-as években is létezett gyermektánckönyv, ami abban az időben módszertani kiadványnak számított. Folyamatosan jellemző volt azonban az a konfliktus is, hogy a néptánc produkció-központú legyen vagy sem. Emiatt nem tudott a néptánc gyökeret verni intézményes szinten az oktatásban. Ez a kérdés egyébként a mai napig nem tisztázott és most is okoz még feszültséget.
– Ma is van, aki azt mondja, hogy a néptánc kizárólag színpadra való?
– B. K.: Nem azt mondja, hanem úgy alkalmazza. Rengetegen vannak ilyenek. Nagyon sok pedagógus, akiket igyekszünk megszólítani, úgy közelít a témához, hogy hogyan tudna megfelelni az elvárásoknak, például egy szüreti felvonuláson, Luca-napon stb., és sajnos a sok fellépésre való készülés közben nem jut idő arra, hogy a szabad játékot biztosítsák.
– A szülők is inkább szereplésorientáltak, vagy megértik, milyen jótékony hatással lehet a néptánc a gyerek mindennapjaira az élete minden területén?
– K. H.: Is-is. Azt azért fontos hangsúlyozni, hogy sok pedagógus azért helyezi előtérbe a fellépéseket, mert így nevelték őket. 20-30 évvel ezelőtt mi is úgy nőttünk fel, hogy a koreográfia, a külföldi út, a fellépés lebegett a szemünk előtt. Az amatőrmozgalomban és a Magyar Táncművészeti Főiskolán Lévai Péter volt az első olyan tanárom, aki úgy tanított táncot, hogy mindenkit hagyott rögtönözni, ami egyébként a népi kultúra lényege.
– B. K.: Amikor elkezdünk azon gondolkodni, hogy mit csináljunk, és mi mi után jöjjön, mindig megvan annak a lehetősége, hogy próbálkozzunk, és ezzel együtt akár hibázzunk is. A pedagógusok életéből ez nagyon hiányzik: hogy felvállalják, hogy lehet hibázni. Pedig mennyire jó, hogy például kirakunk egy ugróiskolát, de nem „jön be” a gyerekeknek, nem lehet letáncolni, ezért változtatni kell rajta. És itt lép be a kreativitás: hogy hagyjuk a pedagógusokat és a gyerekeket alkotni, teremteni. Mi nem azt mondjuk, hogy itt egy ugróiskola, csak így rajzolhatod fel, csak így lehet rajta végigugrálni. Egy gondolkodásmódot szeretnénk megtanítani, hogy hogyan lehet azon túllátni, hogy ez vagy az a néptánc most épp jó-e az anyák napi műsorba vagy sem.
– Hogyan született meg a könyv ötlete? Azt gondolták, hogy kell egy ilyen kötetet írni, és majd lesznek emberek, akik erre nyitottak, vagy már igény mutatkozott rá, és annak igyekeztek megfelelni?
– K. H.: Kata, akinek a tanára voltam a Magyar Táncművészeti Főiskolán, felkért, hogy legyek a konzulense a szakdolgozatánál, amit arról írna, miket tapasztalt az elmúlt évek során az óvodai néptáncoktatás terén, milyen módszereket fejlesztett ki. A dolgozatból könyv lett (Az Így tedd rá! első kötete – a szerk.), amit aztán még egyszer átgondoltuk, és végül Kata csinált egy harmincórás akkreditált képzést.
– B. K.: Nagyon sokat jártunk pedagógusok közé, és rengeteget tanultunk a gyerekektől. Aki két éve volt nálunk képzésen, ma már egészen mást tapasztalna, mint akkor, mert annyira sokat fejlődött a dolog, és ezt a fejlődést a második kötettel próbáltuk megmutatni. Felmértük az igényeket, hogy mire van szükség, hogyan tudunk utat mutatni és ezt foglaltuk össze.
– Milyen ez a képzés?
– B. K.: A 30 órás akkreditált képzésünkön egy nap a gyerekjátékokról szól, egy a táncról, egy pedig a folklórral foglalkozik, a végén pedig összegezzük a tanultakat. Van lehetőség arra is – és erre egyre nagyobb az igény –, hogy intézmények hívnak meg minket, és az a legnagyobb eredmény és élmény, amikor egy egész kollektíva, egy munkaközösség látja az egészet, mert akkor sokkal jobban tudnak egymásnak segíteni, együtt dolgozni.
– Milyen következménye lehet a színpad-, a szereplésorientált látásmódnak?
– K. H.: A gyerekeket próbáljuk úgy nevelni, hogy a játékon keresztül juttassuk őket a tánc élményéhez. Ez azért jó, mert sokszor tapasztaljuk a negatív előítéletet a tánccal kapcsolatban, s ezt igyekszünk kiiktatni, átírni. Sajnos sokszor olyanok állítanak táncot színpadra, akik nem értenek hozzá. A néző éppen ezért azt nem élvezi, unja, látja, hogy szenvednek a fellépők, és az a képzet alakul ki benne, hogy ez a néptánc, főleg akkor, ha először lát ilyet.
– B. K.: A tanárok sokszor nem tudják felmérni a gyerekek életkori sajátosságainak megfelelő tananyagot, s olyan elvárásokat támasztanak, amik az adott korosztályban megvalósíthatatlanok. Mi pedig azt szeretnénk, ha a tánc élményt jelentene a gyerekeknek.
– K. H.: Az előítélet oka lehet az is, hogy valaki olyan oktatási rendszerben nő fel, ahol a néptánc kötelező elemként jelenik meg, de hozzáértő pedagógus nincs hozzá. Aki így nő fel, az a gyerekét sem küldi majd néptáncolni. Sajnos a teljesítménycentrikusság itt is megjelenik: nem az a lényeg, hogy élvezze a gyerek, hanem hogy fellépjen mindenféle rendezvényen.
– Árral szemben úsznak?
– K. H.: Inkább úgy mondanám, hogy mi vagyunk a forrás. Sokan gondolkodnak hozzánk hasonlóan, de nem tudnak kitörni az adott keretek közül.
– B. K.: Alapvetően azért ez egy új szemléletmód, abban az értelemben, hogy a néptánctanítás gyerekközpontú legyen – pontosabban: amennyire régi, annyira új. Szokták kérdezni, miért. Pontosan azért akarjuk integrálni az oktatás minden területébe, mert ez egyszer már nagyon jól működött. Jelenleg a projektmódszer és a kompetenciaalapú tanítás áll az élen az oktatásban, és a mi módszerünk mind a kettőhöz remekül csatolható. Mivel gyerekeknek és gyerekekről szól, ennél aktuálisabb nem is lehetne.
– Milyenek a visszajelzések?
– B. K.: Akik használják, azoktól nagyon jókat kapunk folyamatosan, a tanítványainktól is és a szülőktől is, mert egyre inkább rácsodálkoznak az eredményre: hazamennek a gyerekek, és este megállás nélkül éneklik az új népdalokat, gyakorolják a lépéseket, játsszák a játékokat.
– Az egész életre kihat egy ilyen szemléletű oktatás?
– B. K.: Annak idején, amikor megszületett egy gyerek, a nagymama, az anyuka az ölébe vette, ölbéli játékokat játszott vele. Ettől a gyereknek fejlődött a testtudata, az énképe, fontos volt ez a kötődés minél szorosabbá válása szempontjából is. Ez már rögtön három olyan dolog, ami az egész életre kihat. Az Így tedd rá! programnak is ez az eredeti pedagógiai funkciója: a gyerekek társas kapcsolatokba kerülnek bele a játékok során, megtapasztalják, hogy a döntéseiknek milyen következményeik vannak.
– A népi kultúrában ezt mindenki belülről tudta és érezte, most pedig körülvesszük magunkat szakemberekkel, szakkönyvekkel, akik, amik megmondják, mi a jó a gyereknek. Nagy a szakadék
– B. K.: Ez egy civilizációs probléma.
– K. H.: Vagy üzlet Szerintem a népi kultúra „kitermelte” a szakértőket: a pszichológust, a pedagógust, a drámapedagógust, a fejlesztőpedagógust, csak ezeket összevonta a néptáncba, a népi játékba, a zenébe, a közösségi együttlétekbe. Egy falubeli táncházban az egyén is fejlődött és a közösség is, tehát nem arról szólt a dolog, hogy úgy legyen nekem jó, hogy a másiknak nem az. Mi abban vagyunk újak, hogy a hagyományt egy más meggondolásból visszük vissza a tanításba, és nem azért, mert ez régi dolog, meg jaj de szép, hanem mert hasznos és szükség van erre a világban, mert nincsenek meg a fogódzók.
– B. K.: És már ott is vagyunk a pozitív látásmódnál. A gyerekjátékokban nagyon sokszor előfordul, hogy az egyik gyerek látszólag „kilátástalan” helyzetbe kerül, mondjuk amikor már mindenki fogóvá válik, és mindenki őt akarja elkapni. Benne viszont mégsem az fogalmazódik meg, hogy feladja és kimegy, hanem az utolsó pillanatig benne van az a remény, hogy nem fogják elkapni. A népmeséink is ilyenek: van bennük egy életút, ami nehéz, de a hősnek eszébe sem jut, hogy feladja, és végül eléri, amit szeretne. Ezért lenne fontos, hogy a gyerekek életének része lehessen a néptánc.
– Akkor az Így tedd rá! nem csak pedagógusoknak szól, hanem mindenkinek
– B. K.: Épp most merült fel igény arra, hogy szülőknek tartsunk előadásokat, azt hangsúlyozva, hogy milyen jó, hogy az óvodában csak játszanak a gyerekek. Sajnos sokan kritizálják az olyan óvodákat, ahol „csak” játszanak, pedig ennél jobb nem történhet velük!
– Hogyan próbálnak eljutni az emberekhez?
– K. H.: Nagyon sok munkával, minden fórumon és szinten igyekszünk megszólítani a pedagógusokat. Szerencsére most már rengetegen ismerik az Így tedd rá! programot, és nagyon sokan jelentkeznek rá. Hamarosan indulunk az Amerikai Egyesült Államokba, ahová egy magyar közösség pedagógusai hívtak meg minket.
