– Pontosan mit nevezünk megfelelési kényszernek? Melyek a tünetek, a vészjelzések?
– A megfelelési kényszer egyfajta állandó bizonyítási vágy, amelynek hatására minden helyzetben a maximumot akarjuk kihozni magunkból, hogy a legtökéletesebbek legyünk. A tünetek mind a külső megjelenésben, mind a teljesítményben megnyilvánulhatnak, azaz állandóan arra törekedhetünk, hogy szépek, csinosak, ápoltak, fittek és vonzóak legyünk, miközben szellemi téren is tökéleteset akarunk nyújtani. Fentiekből érezhető, hogy ezek egy része teljesen természetes és egészséges törekvés lehet, ám ha valaki mindezt csak állandó szorongások közepette, stressze állapotban, görcsösen igyekszik elérni, fenntartani, az már kóros állapot. Ilyen értelemben különválasztanám tehát az egészséges megfelelési igényt a már kényszeressé vált állapottól.
– A „kényszer” kifejezés már önmagában is arra utal, hogy egyfajta nemkívánatos, rossz érzést keltő dologról van szó, aminek mégis engedelmeskedünk. Mit érez az, aki mindenáron meg akar felelni a külvilágnak? Milyen gondolatok járnak a fejében, mi mozgatja tetteit?
– Kényszer esetén egy szinte folyamatos kétkedés, önmarcangolás uralja a személyt: „Elég jó vagyok? Elég jól csináltam? Mit szólnak most ehhez mások?” Mindez többnyire együtt jár azzal az eltúlzott igénnyel, hogy engem szeressen mindenki, fogadjon el mindenki, lássa meg mindenki, mennyire jó vagyok. Ami természetesen önmagában lehetetlen, hiszen gyakorlatilag nincsen olyan ember, akit mindenki egyformán szeret, elfogad, nem felelhetünk meg egy személyben az egész külvilág összetett és különböző elvárásainak.
– Mik alakítják ki a megfelelési kényszert? Mennyiben játszanak szerepet a szülők elvárásai?
– Többen kutatták ezt a kérdést, ám ezidáig felelős géneket nem találtak a szakemberek, ezért elsősorban a nevelési attitűdöt, a korai szocializációs élményeket tekintjük alapvetően fontosnak a kényszer kialakulásában. Ez lehet a szülőktől vett minta, hiszen a kisgyermek elsőként a szüleit igyekszik utánozni, de lehet olyan burkolt elvárásrendszer is, amelyet a szülők, nevelők tudatosan esetleg észre sem vesznek, hanem metakommunikatív módon közvetítik a gyerek felé.