Emlékszünk, volt az a remek ötlet a Szépművészeti bővítéséről. Enyhén megkérdőjelezhető körülmények között győzött a nagyszabású elképzelés, mely szerint vágjunk lyukat a főlépcsőbe, tegyünk egy üres üvegkockát a tér sarkára és minden sokkal jobb lesz. Belül nem is lett volna különösebb baj, funkcionálisan egész jó lett a Karácsony Péter tervezte bővítés. A térfelszín szellemisége volt az, amivel már nem tudott igazán meggyőzően mit kezdeni a tervező úr. Lett is nagy felfordulás örök városvédőnk, tiszteletreméltó Ráday Mihály kezdeményezésére és végül valóság lett a vágyból, hogy ne legyen valóság a tervből. Na, ezt csak azért említettem meg, mert megtisztelő felkérést kaptam akkoriban én is a MúzeumCafé című magazintól, hogy írjak kritikát a tervezett bővítésről. Meg is írtam, rendben le is ment a dolog, de valami azóta is bennem maradt és mivel újabban többször jártam arra trolival, úgy érzem, itt a megfelelő pillanat, hogy kiadjam magamból.
Megírtam ugyanis abban a hosszú-hosszú írásban, hogy az arra járó nem igazán tud mit kezdeni a látvánnyal, ami a Szépművészeti Múzeum körül fogadja. Két objektum zavarja igazán a szemet. Az egyik egy bájos szocreál kis faház, ami úgy bújik Schikedanz múzeuma mellé, mint a fészekből pottyant, kissé borzas házi verébfióka a nyugodt házőrző mellé, gondolván, hogy biztos nem fogja bántani. Nem is bántja, ott áll ő évtizedek óta a városliget felőli oldalon, finoman a fák takarásában. Tényleg csak az veszi észre, aki kukacoskodni akar, ami esetemben természetesen fel sem merül. Olyan kerti sarok hangulat van ott, ahol mindig felgyűlik egy kis szemét meg lom, de hát Istenem, ott, hátul nem zavar senkit, meg majd úgyis elrakom. Nem tudom, mi van benne, de érzésre meg lehetne oldani azt máshogy is.
Fotó: Máté Péter, Magyar Nemzet
A másik kedvencem, a hirtelenzöld trapézlemez kerítéssor, ami a múzeum hátsó udvarát választja el a kíváncsi pillantásoktól. Ehhez már hasonlatot is nehezen találok, ellenpéldaként kissé pátoszosan csak a gótika mesterei jutnak eszembe, akik nem sajnálták a fáradtságot és a huszártorony csúcsát is megfaragták, mert az isten szeme mindent lát. Értem én, hogy a Szépművészeti Múzeummal elsősorban szemből találkozik a nagyobb tömeg és a fantasztikus kiállításokra hosszan kígyózó sor is csak ritkán ér el hátra, de azért kérem szépen. Mindent a turistának, meg a látogatónak, a többi nem érdekes? Például a városkép? Sajnos azt kell mondani, akkora a különbség a múzeum első és hátsó fele között, mintha élne. Pedig a tervezett múzeumoknál is rendet kell majd tartani. Ha lehet, akkor rögtön a pályáztatástól.
