Az építészeti tervtanács súlya

Piros kárpittal bevont lépcsőn vonultam fel a Duna Palota emeletére, miután kabátomat a földszinten a csinos ruhatáros kisasszonynál hagytam. A szélesre tárt ajtók mögött gyönyörű díszterem, és pattanásig feszült légkör fogadott.

A hangulat persze nem nekem szólt, hiába léptem be peckesen, be kell vallanom, észre sem vették, hogy ott vagyok. Senki. De hát így van ez, a nagykutyák is legfeljebb csak rámordulnak a kicsire, ha ott lábatlankodik, inkább meghúztam magam és a fal mellől figyeltem.

A falra kivetítve tervrajzokat láttam, meg építészeket, ahogy méregetik és üdvözlik egymást az asztal mögül kesernyés mosollyal. Gondolom, ismer mindenki mindenkit jól. Senkinek nem érdeke ujjat húzni a másikkal, hiszen bármikor lehetnek egymás bírálói bármelyik terv zsűriben. Udvariassági beszélgetésekbe bonyolódnak a megőszült fejek, amiből a gong hangja zökkenti csak ki őket. Kezdünk, uraim! – mondja az országos főépítész. Az éppen aktuális terv a pesti postapalota szállodává alakításáról szól. A bemutatott terv nyögvenyelős, a német tulajdonos nyomásásra az építészek több száz szobát zsúfoltak a műemlék házba. A régi szerkezetekbe is bele terveznek nyúlni, bár ez tőlünk nyugatra elképzelhetetlen lenne. Legalábbis nekem Bécsben ezt tanították és ilyen szellemiségű megoldásokat mutattak. Ott a régi falakhoz az új szerkezetekkel hozzáérni sem szabad, itt európai statikai szabványra hivatkozva betonfalakra cserélik a régi téglából rakottat. A ház két műemléki értékű nagyterméből az egyik megmarad, a másikat pedig elbontják. Kell a minél több hely. Nézi mindenki a falra vetített képeket és tudja miről van szó, de azért lehet, hogy cserélne az izzadó építésszel, aki a tervet mutatja. Jó pénzes munka lehet ötcsillagos műemlék szállodát tervezni ilyen frekventált helyen.

A bemutatás után művelt emberek szájából értékes kritikák hangzanak el ott az asztal körül. A környező utcákkal való kapcsolatot keveslik, közteret kellene csinálni a belső udvarból. Szóvá teszik az udvar fölé tervezett üvegtető nyomott arányait, a régi falak átalakítását, az apró funkcionális hibákat. A régi tetőpárkány fölé tett üvegfalú emeletek és az egész terv szellemtelen egyszerűségét. Aki kritizál, persze azt is hozzáteszi, hogy őszerinte nagyon színvonalas ám az egész. A tervező válaszként arra hivatkozik, hogy minden szakhatósági engedélye megvan, a Kulturális és Örökségvédelmi Hivatal is jóváhagyta, hát hagyják már őt innen békességben elmenni, nézzék meg, minden ki van dolgozva engedélyezési szinten, a gatyája rámegy, ha még egyszer át kell tervezni.

Az ítéletet nem tudtam kivárni, de ha támogatták, ha továbbtervezésre küldték, ennek így nem sok értelme van. Alapvető emberi jog az egészséges környezethez való jog, aminek része az egészséges épített környezet is. Ennek garantálása az építészek feladata. Mivel a tervtanácsnak döntési jogköre nincs, javaslatait az építési hatóság nem köteles elfogadni, hiába gyűlik össze az építész értelmiség színe-java, hiába tudja, hogy mit kellene csinálni. Besenyő Pista bácsit idézve, attól félek, így „nem fog nekik sikerülni.” Jogkör nélkül, anyagilag kiszolgáltatva és udvariaskodva, csak szócséplés az egész. Vagy hatósági eljárás részévé kell tenni a tervek etikai és esztétikai értékének ellenőrzését, vagy a tervtanácsokból kell hivatalos szervet csinálni. Nemsokára megváltozik az építésügyi törvény, remélhetőleg ilyen irányban.