Orbán se értette

Építészetről beszélgetett Makovecz Imre és Orbán Viktor a felcsúti kastély régi tetőterében. Mára olyan lett az építészet, mint a foci, mindenki ért hozzá, és szinte senki se csinálja jól.

Az ellenzék akkori vezére – maga mögött a fél ország támogatásával – ült egy kötőgerendán, ami a padlás padlója felett úgy nyolcvan centire szelte ketté a teret, és érvelt. A padláson pár méterre ismétlődtek a gerendák, nem lehetett tőlük végigmenni a tetőtérben, de ő azt mondta, jó ez így, majd az átalakítás után itt kialakított szobákban lakó növendék futballisták átmásznak rajtuk, ezzel is edzhetik a testüket. Mondanom sem kell, az elképzelés nem egyezett azzal a képpel, ami Makovecz mester fejében élt az átalakításról, a tető le lett szedve, és másikat tervezett rá. Olyat, amihez nem kellett kötőgerenda, és a tető alatt levő teljes alapterület hasznosíthatóvá vált. Persze ezt nem kötötte megrendelője orrára, neki elég volt, hogy ő tudja, mit fog csinálni. Csak állt ott csendben, és hallgatta, ahogy az azóta újra miniszterelnöki pozíciót betöltő Orbán rá jellemző határozottsággal próbálta őt meggyőzni. A Miniszterelnök úr ugyanis nyilván azt gondolta, hogy ha megmaradhat a tető, olcsóbb lehet a beruházás, ezért javasolta, hogy maradjanak meg a tetőket összekötő gerendák. Makovecz egy idő után megelégelte a dolgot, és azt mondta, Viktor, nagyon tisztellek, de mindenki maradjon annál, amihez ért. Ebben meg is állapodtak.

A fent említett példában a megrendelő elállt a nyilvánvalóan téves elképzelésétől, pedig ott a helyszínen nem lett meggyőzve. Ennél sokkal gyakoribb az ellenkezője, mikor az építtető csak a kötelezően előírt embert látja az építészében, akinek kell adni valami kis pénzt, hogy az építési engedélyt a saját maga által kitalált, legtöbbször ügyetlen, funkcionális, formai és telepítési hibáktól zsúfolt házára meg lehessen szerezni. Mivel a szakma nagy része anyagi okokból asszisztál ehhez, nem lehet csodálkozni, hogy az építészet elfogadottsága ma közel sem egyértelmű Magyarországon. Régen máshogy volt ez. Az építész egyszerre volt művelt, értette a házak minden apró részletét, és mesteri szinten tudott festeni, rajzolni. Ha körülnézett, látott is, és képes volt arra, hogy értse a környezetét, és oda illőt alkosson. Nem volt megbecsültebb szakma ennél. Aztán a világháború utáni ideológiai alapú vezetés bevezette a tanácsolt, tűrt és tiltott kategóriákat az építészetben. A paneleket, a falusi kockaházakat és a négyzetes alaprajzú társasházakat ajánlották, a nyaralókat és az egyszerűbb modernista építészetet elviselték. A harmadik csoportba tartozott minden, ami mögött gondolat és világnézet volt. Ebből a körből nőtt ki minden tiltás ellenére a határozott és önfejű Makovecz, aki nem volt hajlandó kívülről jövő utasításokat elfogadni. Az ő esete azonban fehér holló. A szocializmus szomorú és buta házait a 90-es évektől a nyugatot utánozni akaró, túlzásokba eső formai tobzódás, a táj- és kultúraidegen, kőtapétás-tornyos „tiroli” és „mediterrán” házak sora követte. A kontrollként működő szakmai érdekképviseletek már legyengültek, a véleményükre senki sem volt kíváncsi.

1945 óta 67 év telt el, ez idő alatt pedig generációk nőttek fel úgy, hogy alig láttak valamirevaló, értékes, új házat maguk körül. Ami kevés mégis született, annak a megértését az egymás mellett egyszerre élő különféle stílusok léte akadályozta és akadályozza ma is. Így érthető, hogy ma alacsony a presztízse az építészetnek, pedig a tehetség nem több és nem kevesebb, mint akkoriban volt, mikor például Budapest – ma a világ legélhetőbb városa címet viselő – Bécs méltó párjaként nőtt ki pár évtized alatt a földből.