Azért igyekszem szórakoztató lenni, hátha visszatérő olvasói is lesznek a bejegyzés-sorozatnak. A téma minden bizonnyal sokakat érdekel, régóta a levegőben van, mint Budapest legaktuálisabb városfejlesztési kérdése, ráadásul engem is foglalkoztat évek óta, hát most megpróbálom a diplomával beletenni a közösbe én is a magamét. A lassan klasszikussá érő téma nem más, minthogy mi legyen a budapesti Duna-partokkal? Az ugyanis biztosnak tűnik, hogy ahogy most van, az több, mint ciki egy európai városban.
Nem szólok most a lassan világszerte elismert egyedülálló fekvésről, a budai hegyek és a lapos pesti oldal kanyargós Dunával elválasztott és szépívű hidakkal összekötött, megunhatatlan párosáról. Nem akarom hosszan taglalni azt sem, hogy a tavaly tavasz óta műemlékké minősített rakpart együttes tetején miért kell kizárólag autóknak rohangálni, ellehetetlenítve ezzel a vízpart gyalogos megközelítését. A kínai Nagy Fal után a világ második leghosszabb műemlékegyüttesében már ország-marketing szempontjából is több lehetőség van, mint hogy helyenként nyolc-kilenc sávon siessenek rajta dolguk után jobb sorsa érdemes honfitársaink. És arról sem értekeznék most e helyen, hogy milyen dolog az, ha egy milliós léptékű főváros úgy alakult ki, hogy egyszerűen nincsen fő tere. Ezek a kérdések azt hiszem, nagyjából ismertek mindenki előtt.
Inkább arról szólnék, miért van ez így, később pedig arról, hogy milyen ötletek láttak eddig napvilágot a témával kapcsolatban, és ezek számát gyarapítva, milyen elképzelésekkel állok majdan elő önjelölt városfejlesztőként. Javaslataimat nem tekintélyelvű közlésnek szánom, erre ugyanis semmiféle alapom nincs. Egyszerűen csak annyi történt, hogy a válság kirobbanása után annyira visszaesett az építész munkák száma, hogy megélhetésem igencsak bizonytalanná vált, ellenben hirtelen rengeteg szabadidőm lett, és úgy döntöttem, ha már lúd, legyen kövér, úgysincs pénzem semmire, akkor legalább teljen értelmesen az idő, és elmentem Bécsbe tanulni. Gondoltam, ha túlélem, akkor volt értelme a válságos időknek, ha meg nem, akkor sem vesztettem sokat. A nullától nem nagyon van lejjebb. Azért Bécsbe mentem, mert osztrák barátainknál a felsőoktatás az Unió polgárai számára ingyenes volt, itthon pedig a főiskolai diplomámra épülő „Master” továbbképzés elérhető közelségben nem volt, és távol is csak jelentős összegekért. Olcsó busztársasággal utaztam, ingáztam, heti két-három éjszakát a legolcsóbb bécsi szállásokon töltöttem. Fedezetem egyáltalán nem volt, és komolyan mondom, hogy nem tudom pontosan, hogyan sikerült ez az egész. Ha jól emlékeszem, valami kis munka mindig bejött, amit az egyetem mellett megcsináltam, és napról-napra valahogy eltelt az idő. Megismertem a bécsi szupermarketek legolcsóbb kínálatát, visszatérő klasszikus volt a nyolcvancentes zsír a harmincöt centes, félkilós, minősíthetetlen ízű szeletelt kenyérrel. Ezen elvoltam másfél napig, itthonról meg vittem uzsonnát. Nyelvi nehézségeim is voltak, illetve vannak a mai napig, de gyakorlati képzésről lévén szó, a beadott munkák beszéltek helyettem is, a prezentációk szövegét pedig megtanultam előre, aztán igyekeztem érteni az osztályozó zsűri kritikáit. Sok vizsgám írásban volt, úgy pedig értek németül. Azt a pár szóbeli vizsgát, ami elkerülhetetlen volt, mint olvasható, túléltem valahogy. Biztos jobban menne a német, ha nem kellett volna hazajárnom, így viszont sikerült végig azon a határon lebegnem, hogy mire belejöttem volna, máris itthon voltam, hogy elfelejtsek mindent. Ha egyszer lesz időm (talán a diplomavédés után), becsületszavamra beiratkozok egy nyelvtanfolyamra.
A lényeg: mára eljutottam odáig, hogy minden előírt tantárgyat elvégeztem és összegyűlt a szükséges kreditpont ahhoz, hogy diplomázhassak. Az iskolai tervfeladataim közül legnagyobb sikere a szkopjei várostervezési munkámnak volt, mikor a németet a hozzám hasonló finom cizelláltsággal használó macedón tervzsűri tagok szájából félre nem érthető kiejtéssel a ’Kompliment’ és a ’gratuliere, das braucht Skopje’ fordulatok hangzottak el. Ezután vettem a bátorságot, hogy várostervezésből diplomázzak, hiszen ha arra rájöttem, hogy a szkopjeieknek mire van szerintük szükségük, nekifuthatok a magyar fővárosi helyzetnek is, ha már egyszer úgyis érdekel. A Budapesti városfejlesztési lehetőségek a Duna mentén című, szerényen nagyívű javaslatomat és a felvázolt munkamódszeremet a konzulens professzor jól fogadta, és ha nem akarok kicsúszni az ingyenes képzési időből, kénytelen vagyok ebben a szemeszterben elkészülni a dolgozattal.
Első lépésként pár hetes, ideglazító munkával sematikusan megmodelleztem a virtuális térben a teljes budapesti Duna-szakaszt négy kilométer széles sávban, egyfelől, hogy megértsem, melyik szakaszon milyen adottságok vannak, másfelől, hogy legyen egy olyan háttéranyagom, ami segít az elemzés és a javasolt fejlesztések későbbi bemutatásában.
Folytatás terveim szerint pénteken várható.
