Pontosítsunk: a bizsergést hastájékon érzem, és ez az érzés pontosan megegyezik azzal, ami uszkve két és fél évtizeddel ezelőtt kerített hatalmába. Lelkesen feszített belül valami, fejemben kavarogtak a világmegváltó eszmék, hajamat fújta szél. Nyolcévesen a homokozóban arra a forradalmi felfedezésre jutottam, hogy ha nejlonzacskóval béleljük ki a vezényletemmel a homokvár köré ásott tavat, akkor a víz benne marad. Kisded csapatom velem együtt kétfős volt, tehát mindössze egy jobb sorsra érdemes ifjú segédkezett a 20 centi széles és 15 centi mély mérnöki létesítmény létrehozásában, mikor édesanyám megjelent a téren és kíméletlenül magával vitt vacsorázni. Reménykedtem, hogy a vízszint állandósul, a mű örök lesz, a vár bevehetetlen marad, de másnapra hiányzó zacskó és kiszáradt tómeder fogadott. A föld issza a vizet, tartósan nem lehet belőle semmit építeni, ezt akkor megtanultam. De belül valahogy mégsem adtam fel.
És tessék: felnőttem és megtudtam, hogy földből nemcsak homokvárat, de rendes lakóházat is lehet építeni, amibe be is lehet menni. Ráadásul száz éve ez még teljesen elfogadott dolog volt, majdnem mindenki így lakott, csak az előregyártott építőanyagok megjelenésével és az ebből fakadó lustaság elterjedésével szűnt meg, mint általános építési mód. Addig minden rendben volt, míg átjöttek a szomszédok, és a ház körüli agyagos földből sarat gyúrtak és szalmát kevertek hozzá, majd vagy faváz/sövényváz közé, vagy csak úgy magába falat raktak belőle. Mikor a földfal kiszáradt, először belül, majd kívül is több rétegben betapasztották híg agyagos sárral. Az elkészült fal lélegzett, hiszen fel tudta venni a párát, és le is tudta adni, ha a szoba levegőjében alacsony volt a nedvesség. Zajszigetelése is jó volt, ahogy a hőtehetetlensége is: jelentős mennyiségű hőt tudtak tárolni a falak, fél év kellett hozzá, míg teljesen felmelegedtek, vagy lehűltek. A falba szorult a taposás/rakás során némi levegő is, így még hőszigetelni is tudott kicsit. Agyagos sárból kemencét is raktak, padlót simítottak. Mikor jött a vályog, azaz előre gyártott elemekből kezdtek építkezni, a fizikai tulajdonságok nem változtak, de a hozzáállás igen. Az építtető egy idő után nem volt már azonos az építővel, megjelent a piac, az egyre több termék, elszaladtak az árak. A földház ciki lett, mikor ott volt a tégla, a beton, a szigetelés.
Mára már törvények óvják a legnagyobb építőanyaggyárakat, építési előírások kényszerítik ki termékeik használatát. Persze, nem feltűnően, csak könnyebben jön rá az engedély. Sokan tekintenek úgy a földházépítésre, mint egy egészséges gondolkozású, életszagú múlt részére, amiből jelent is szívesen csinálnának. Ha hagynák őket, lelkesen belevágnának, mint az egyszeri kisfiú a homokvárépítésbe, de óvja őket saját maguktól is a szabályozás. Figyelnének rá, hogy a telek magasabb részére tegyék a házat, ahonnan elfolyik a víz. Tennének rá nagy eresszel tetőt is, hogy védje a falat az esőtől. Hívnák a barátokat, hogy segítsenek sarat taposni, villával falat rakni, majd mikor megszáradt, a felesleget lenyesni. Ablakot vágni, fakerettel. Ők már dolgoznának, mert fölösleges pénzük nincs, vagy csak egyszerűen nem akarnak olyan anyagot használni, ami már az előállítása során szennyezte a környezetet. Kérdés, hogy lehet-e? Az országos főépítésztől úgy tudom, készül az új építési szabályozás, aminek segítségével többek között ez a kérdés is eldől majd.
