Ha középületről, köztérről van szó, nyilvánvalónak tűnne az építész, városépítész szakmai szervezetek elsőbbsége, mégis, a valóság gyakran igencsak másról szól. Vannak ugyan települési kerületi tervtanácsok, amelyek ajánlhatják, vagy továbbtervezésre ajánlhatják az adott tervet, de döntési jogkörük azért nincs. Egy kitartó beruházó, ha nagyon akarja, el tudja érni, hogy valami rondaságot oda építsen, ahova senki nem akarja. Gyakran előfordul az is, hogy a polgármester érzi legfelsőbb esztétikai fórumnak magát, ami olyan primitív megközelítése a kérdésnek, hogy arra nincs is szó. Igen ígéretesnek tűnik azonban, ami Budapest V. kerületében történik, ráadásul szinte előzmény nélküli.
A kerület vezetése pályázatot írt ki a Madách tér rendezésére, majd a jobb beérkező munkákat nemes egyszerűséggel megszavaztatták a helyi lakosokkal, válasszák ki ők, milyen köztér közelében akarnak élni.
Mondhatnánk, hogy egy polgármesteri döntéssel is az lenne a baj, hogy semmi garancia nincs arra, hogy ért hozzá, vagy van ízlése, akkor miért lenne jobb a helyzet, ha szakmailag képzelten civilek tömegére bízzuk a dolgot? Egy nagy különbség azért mégis van, ez pedig a valóság természetéből adódik. Kant elhíresült mondását, mely szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik, finoman és szerényen úgy módosítanám, szép az, ami a többségnek tetszik. Mert ugyebár ami egy embernek tetszik, az nem biztos, hogy mindenkinek, ami viszont csak egynek nem, hát, az annyira talán nem is fontos. Az V. kerületi példa nagyon szimpatikus. (Valami hasonló eljárás lett volna jó például az új budapesti zászló esetében is ) Az önkormányzati döntés mögött persze ügyes, politikai természetű szempontok is vannak, de ez nem baj. A lényeg az újfajta eljárásmód, nézzük, hogy működött-e.
A feladat ugye annyi volt, hogy az örökkévalóság plusz egy nap óta parkolónak használt, jobb sorsa érdemes térről elzavarják az ácsorgó autókat, a helyükre pedig kell valami, ami a fentiek szerint szép. A lakossági szavazáson meglepetésre egy végtelenül egyszerű terv nyert. A terven az ott álló épület óriási íves kapuja mögött, annak léptékéhez igazodó fehér „képkeretet” fektettek le a burkolatra, a „kép” helyére pedig szökőkutat tettek, aztán kész. A hírek szerint még a készítők is meglepődtek, hogy ők nyertek, pedig a lényeg valahol éppen itt keresendő. A valóságban elég egy jó ötlet, (nem kell mindig a világot megváltani) jó arányérzék, az alkotók háttérben maradása, és máris van rá fogadókészség a többség részéről. Ami művészetileg ma trend, amit a többi alkotó elismer, nem biztos, hogy rajtuk kívül másnak is érdekes, még akkor sem, ha ők (építészként engem is beleértve) úgy gondolják, hogy képzettségük miatt fel vannak jogosítva, hogy megmondják, mi a tuti.
