Lemondott a makói Makovecz-fürdő igazgatója, azzal az indoklással, hogy nem tudja a fürdőt rentábilisan üzemeltetni. Pedig ő neki nagy tapasztalata van, de ez egyszerűen nem megy. Lemondásában a kedvezőtlen gazdasági környezetre hivatkozott. A polgármester új, még átgondoltabb marketingmunkában látja a megoldást, továbbra is nagy létszámban szeretnének bevonzani a romániai és szerb vendégeket. Volt még szó arról, hogy nincs meg a város kellő infrastruktúrája a sok vendég fogadásához, és ezért nem jönnek. Pedig ott a Maros-part, és a rengeteg Makovecz-épület, ilyet máshol senki sem talál.
Egyetlen dologról nem beszélt senki, ez pedig nem más, minthogy a megépült fürdő jól működik-e, vagy sem. A januári átadáson én magam is úszkálhattam a medencékben, és az épületről ugyanúgy megírtam első benyomásaim alapján a kritikát, mint mások. Akkor némi tréfával elütöttem a dolgot, nem volt kedvem leírni hajdani mesterem utolsó, egyúttal legnagyobb megvalósult munkájáról a fájó érzést, hogy nem sikerült. Nem a kivitelezésre gondolok, azzal látszólag nem volt semmi baj. Az épület koncepciója, a végiggondolatlanság volt a probléma.
Kívülről látványos, a funkcionális rendszert azonban már nem Makovecz rajzolta
Az akkor kapott adatokból szemet szúr például, hogy a fürdő összesen 12 ezer négyzetméter alapterületű, amihez mindössze 800 négyzetméter vízfelület van. Én három medencére emlékszem összesen, az építészeti attrakciónak szánt, életfával alátámasztott nagykupolában van az első, de sajnos nem volt felemelő érzés ott lenni. A medence nem elég mély, hogy úszni lehessen, csak arra van kitalálva az egész, hogy bemegyünk oda, és majd jól megcsodáljuk a fejünk felett lévő teret, ami – többünk egybehangzó érzése szerint inkább volt nyomasztó, mint felemelő, ráadásul az életfa körül a körbeforgó vízsodorból alig tudtam kiszállni. A másik medence teljesen külön ettől, az egyik szárny végében kapott helyett. Ebbe jó meleg gyógyvizet engedtek, amiben valóban jó lett volna maradni, az összeszűkülő, hajóforma tér azonban nem volt képes az embert maradásra csábítani. Innen műanyag függönyön keresztül lehetett kimenni a külső térbe, ami mind közül a legnagyobb élményt okozta, mivel esett az eső is – vagy a hó, már nem emlékszem pontosan –, és mégsem fáztunk a jó meleg vízben. Ezeken kívül vannak ugyan szaunák szép számmal, aki szereti az ilyesmit, biztos el tud ott tölteni egy-két órát is akár az ilyen-olyan kis fülkékben. A medencék és a szauna megközelítése viszont nagyon problémás volt, egyáltalán nem adta magát, mikor merre kell menni. A vízből kijőve emlékszem, valahogy megint a bejárati aulába kerültünk, fázva a törölközőkben és kerestük, hogy most mi van. Az ajtókon nem volt felirat, szóval tanulni kellett a dolgot, ha nem akartunk eltévedni. Az első benyomásom vendégként nem volt jó, eszembe sem jutna visszamenni.
Ha ezzel más is így van, akkor nem lesz sok a visszajáró vendég. Valahogy otthonosabbá kellene tenni az egészet ahhoz, hogy elterjedjen a híre: itt valami olyasmi van, ami máshol nincs.
