De mi is az a szociális építészet? Tegyük fel, mindenki megbolondul, és senkit nem érdekel többé a pénz. Na nem azért, mert a szolgáltató jellegű társadalmat a termelői váltja fel, és mindenkinek lesz valamije, amit az általa kívánt dolgokért cserébe fel tud ajánlani. Nem erre gondoltam, csak arra, hogy mindenki megbolondul. A reggel felkelő családfő első gondolata nem az lesz, hogy ma mit kell tenni azért, hogy legyen mit enni, hanem az, hogy mihez is lenne kedve.
Az építészek például úgy döntenek, hogy építenének valamit, csak úgy. Valamit, amire szükség van, mert ők szeretnek építeni. Kitörlik az álmot a szemükből (valami válság volt benne, meg bizonytalanság, micsoda baromság), felhívják egymást, és megbeszélik, hova mennek aznap, ahol tényleg szükség van rájuk. Pár száz fős, mélyszegénységben élő falvakba mennek, leültetik a helyieket és megkérdezik tőlük, hogy mit szeretnének. A párbeszédből ötletek lesznek, a szervezésből eredmény: megszületnek az alkotások. Utána mindenki hazamegy, és keresi a következő kihívást.
Na, valami ilyesmi a szociális építészet, erről szerveztek beszélgetést a Hello Wood-osok, amire engem is meghívtak. A szervezők beszámolója szerint, „érződött, hogy a téma kitaposatlan utakon jár hazánkban”, azaz nem tudtak korábbi tapasztalatok alapján értékelni. A beszélgetésen értékes meglátások hangzottak el, szó volt a mélyszegénységben élők és a képzett városi értelmiség találkozásában rejlő nehézségekről, az előbbiek kezdeti bizalmatlanságról, amit a közös munka gond nélkül fel tud oldani. Beszéltek arról is, hogy az építészet a maga lassú, körülményes módján nehezen tud azonnali válaszokat kínálni az aktuális problémákra (bár, amit idén csináltak, az tényleg kivétel). Oroszlány Miklós amerikai tapasztalatairól számolt be, ahol az állami finanszírozás fel sem merül a szociális projekteknél, és a legnagyobb segítséget éppen a sajtó adja, amely felkapja a jobban sikerült alkotásokat, így ismertté teheti a kérdéses helyszínt is.
Szintén az ő alabamai tapasztalata, hogy a mélyszegénységben élő térségek fejlesztésében először önkéntesen vesznek részt az építészek, amikor azonban a fejlődés beindul, megjelennek a piaci alapon működő irodák is. Kiemelték azt is, hogy az eltérő társadalmi rétegek igenis tanulhatnak egymástól. Végül szóba került az is, hogy mennyire újdonság Magyarországon ez a fajta „akcióépítészet”, de továbbra is csak elméleti szinten folytatódott a beszélgetés, konkrét korábbi példák nemigen hangzottak el.
Az önkéntes alapú, helyi közösségeken segítő építészeti tevékenység témájával kapcsolatban azért érdemes megemlíteni, hogy van előkép. A témában a legnagyobb tapasztalattal ma kétségkívül a tájépítészek rendelkeznek, közülük is ki kell emelni a Pagony tervezőjét, Herczeg Ágnest, aki Székelyföldre nagyon sok fürdőépítő kalákát szervezett, 10 év alatt az építésekben önkéntesen közel tízezren vettek részt. (De valószínűleg sok példa lehet, hiszen még e sorok írója is érintett négy kápolna tervezésében és felépítésében, amelyek egytől egyig adományokból épültek fel, önkéntes segítőkkel, helyiek részvételével.)
Nagyon kíváncsi vagyok, jövőre merre megy a Hello Wood, mik a terveik, maradnak-e a szociális vonalon. Amit idén csináltak, a munkák mennyisége és színvonala lenyűgöző, ahogy a módszer is, amivel dolgoznak. A fiatal alkotókban van hit, nagyon sok az energia és a tenni akarás, van kiket bevonni. Kezdeményezésük akár mozgalommá is kinőheti magát, amit szívből kívánok.
