Mai szemmel egy régi faluközösség sokaknak nem lenne elég, kisebbségben vannak azok, akik ezt a korábbi életformát egy az egyben visszavágyják. Mégis nehéz megtalálni a válaszokat, hogyan élhetünk a régihez hasonló teljes életet mai keretek között. Függetlenül attól, hogy városban vagy alvótelepülésen él az ember, sem társasházi, sem utcabeli szomszédjait nem ismeri igazán. Legjobb barátainkhoz évente egyszer-kétszer jutunk el, többnyire autóval, ahelyett hogy egymás közelében élnénk.
A falvak még megvannak, de egyre jobban elszigetelődnek, a fiatalok elmentek, és ezért nem is lehet rájuk neheztelni. Még bolttal, postával, iskolával sem vehetné fel egy kistelepülés a versenyt a nagyobbal szemben – ez az igazság. Szerencsés az a falu, ahol jó a polgármester és segít munkát szerezni, ahol nincs ilyen, az a falu lassan elnéptelenedik. Lepusztulnak és összeomlanak a régi parasztházak, amelyekben egy másik korban még teljes életet lehetett élni. Persze lehet megmenteni ezt-azt, történnek erőfeszítések ennek érdekében, de maga a folyamat látszólag megállíthatatlan.
Tudom, hogy ez az írás pesszimistának tűnik, pedig nem az. Vázlatosan, de a tényszerűségre törekedve igyekszem csak felhívni a figyelmet egy valós problémára: eltűnő falvainkra és velük pusztuló értékeinkre. Nem másért teszem ezt, mint hogy együtt kereshessük a folyamat tanulságait, hogy a társadalmi változás miatt eltűnő életterek ne menjenek el üzenet nélkül.
A régi parasztház sorolt elrendezésű, egymásból nyíló terei ma nincsenek divatban, inkább közös közlekedőből nyíló saját szobákat építünk, és tágas konyha-nappalit. A helyi anyagokból építkező, természetes anyaghasználatot ma csak nehezen engedélyezi a hatóság. Ezek miatt a régi házak ma nehezen adaptálhatók egy az egyben, egyszerű, letisztult, mértéktartó logikájukat viszont ma is fel lehet használni ihlető forrásként épületek tervezésénél, átalakításánál. Kunkovács László Ősépítmények című könyvében olvastam egyszer, mi alapján építettek eleink: „Abból, ami éppen kéznél van, akkorára, hogy még éppen elég legyen, és olyanra, hogy ne kelljen szégyenkezni miatta.” Nem attól lesz szép egy ház, ha saroktorony van rajta vagy rikító tüzépsárgára színezzük, sőt
A régi életforma velejárói közül több minden is átmenthető, a háztáji veteményes modern alternatívájaként terjednek például a közösségi kertek. Fonó helyett van kultúrház, iskolai szülői közösségek, hagyományőrző egyesületek, és így tovább. Aki még intenzívebb közösségre vágyik, bármikor odafordulhat a szomszédja felé. Hülyén hangzik, de erre mi is csak nemrég jöttünk rá: az utcánkban néhány család összefogott, és utcabált rendezett. Több „felkészítő” eseményt tartottunk, és ez megmaradt az utcabál után is. Magyarul hol egyikünknél, hol másikunknál járunk össze néhány hetente beszélgetni, sütögetni, szombaton épp mi leszünk a soros házigazdák. Az utcabálon utcabejárást tartottunk, amelyen mindenki elmondta a háza elé állva, hogy ő lakik itt, mióta van itt, hogy került ide stb. Azóta nagyobb eséllyel tudom, ha köszönök valakinek hazafelé, hogy az illetőt hogy hívják, és hol lakik; egész más érzés.
A fentiek csak hirtelen eszembe jutó példák voltak. Akit részletesebben érdekel a téma, hogy mit üzennek nekünk régi falvaink, annak szól a minden hónapban megszervezett Csütörtöki Iskola, amelyet még Kemény Bertalan indított útjára, és immár hét éve Krizsán András építész, volt vándoriskolai mesterem visz tovább. Ezeken az alkalmakon parázs vitákon lehet részt venni, meghallgatni az értők hozzászólásait, esetleg további ötleteket hallani, amelyeket saját életünk kiteljesítéséhez is felhasználhatunk. A Falufejlesztési Társaság a Csütörtöki Iskola mellett nagy hangsúlyt fektet a régi mesterségek és építő tudás átmentésére, idén második évben szervezi meg a Nagyapám Háza programot, ahol egy népi műemlék épület, tájház, vagy parasztház felújítása során régi mesterségekbe tanulhatnak bele ingyen a sikeres pályázók. A Falufejlesztési Társaságról és programjaikról, köztük a Csütörtöki Iskoláról bővebben ide kattintva lehet tájékozódni.
