Az új tervezőpáros nevét nem csak azért kell megjegyezni, mert a régi, háborúban megsemmisült sarokkupolát nem építették vissza, helyette hullámzó, kortárs formájú, napelemekkel és ablaknyílásokkal tagolt tetőformát tettek a házra. És nem csak azért, mert az eredeti homlokzaton igenis jól mutatnak az általuk betervezett új üveg nyílászárók, amelyek követik a régiek vonalát, mégsem akarják azt a látszatot kelteni, hogy ők maguk a régiek. Az épület a fentieknél sokkal mélyrehatóbb változáson esett át: nem csupán funkcióváltásról van szó, hanem egy üzenetről is: a ma építészei tudnak olyan kiemelkedőt alkotni, mint a régiek, és ez a teljesítmény tiszteletet érdemel.
Az épületbelső elegáns és nagyvonalú anyagai, szerkezetei izgalmas keretet adnak az itt folyó irodai munkának, de önmagában nem ez az igazán fontos. Nem konkrétan a megvalósult új részeket szeretném kiemelten megdicsérni, sokkal inkább azt a viszonyt, amely az épület régi és új részei között létrejött.
A legérdekesebb az egészben az, hogy az épülettel a lehető legjobb történt. Sokkal kevesebb lenne a végeredmény például, ha az egész szerkezetet megtartották volna. A nehézkes, sok helyet foglaló régi falak, födémek, a bérházakban hagyományosan egymásból nyíló helyiségsorok az irodai használatot csak nehezítették volna. Az építészek ezzel szemben megtartották a régi ház legfontosabb értékeit – a teljes külső homlokzatot, amely az eklektikus városmagból viszi a rájutó szerepet, illetve az Eiffelnek tulajdonított, öntöttvas udvari és lépcsőházi oszlop- és korlátszerkezetet –, s ezekhez légiesen könnyed szerkezeteket és anyagokat illesztettek.
A megvalósult munka bizonyítéka annak, hogy az élet nem áll meg: az igények és a rájuk adott optimális válaszok is módosulnak. Ez a ház – régi és új szerves keverékeként – több lett, mint volt. Kicsit olyan olaszos az egész, ahol a régire mindig rátelepszik az új, szervesen folytatva azt. Az Eiffel Palace megmutatja, hogy lehetséges mintaértékű beruházást levezényelni értékes épített környezetben. Ennél a konkrét háznál a beavatkozás léptéke elég drasztikus, hiszen „alig” maradt valami az eredeti épületből, mégis alázatosnak, a régebbi kor iránt tisztelettudónak nevezhető a végeredmény. Aki hozzányúlt ehhez a házhoz, tudta, hogy mit akar, elég művelt volt ahhoz is, hogy tudjon szelektálni fontos és kevésbé fontos között, és rendelkezett az alkotás képességével. Az új szerkezetek gyönyörűen egészítik ki a régit. A tervező nem esett át a ló egyik túloldalára sem: nem húzta össze magát, szűkölve és elájulva a régi korok nagyságától, és emiatt belemenekülve egyfajta félreértett minimalizmusba, de nem is szerette volna elnyomni azt, ami fontos. Egyszerűen csak folytatni akarta, és ez sikerült neki. A terv minden részletén érezhető a tisztelet és az, hogy az új megalkotásánál a régi volt az ihlető.
