A sajátos magyar jelenség legújabb áldozata egy színvonalas, nemzetközi színvonalú építészeti alkotás: a közraktárak közötti teret lefedő üvegbuborék, ami C.E.T. néven a Közép-Európai időt volt hivatott elhozni. (Central European Time.) A Kas Oosterhuis által a hollandokra jellemző lazasággal felvázolt koncepció persze az itthoni közegben kissé idegen megoldás, amit sokan nehezen értenek. Biztos, ami biztos, el is nevezték Bálnának, az legalább érthető.
Van barátom, akinek jó ideje magyarázom, hogy ez nem akar se több, se kevesebb lenni, mint a fent említett üvegfedés, ami a régi épületeket látszani hagyja, és szándékosan különül el tőlük formai megoldásával és anyaghasználatával. Hiszen más korban is született, más funkcióra is jött létre. A forma összhangban van a vízparti helyszínnel, lehet hullám, hal, vagy bármi, a lényeg, hogy vizes asszociációt ébreszt. Ennyi nyugaton elég, még ha elsőre felszínesnek is tűnik az érvelés.
Itthon azonban kevés. Vagy sok. A lényeg, hogy az idetévedt idegen csak próbál beilleszkedni, keresi a helyét. Jobb híján kitalálták neki azt a feladatot, hogy ha már olyan nyugati, akkor a turistáknak biztos fog tetszeni, mutogassuk nekik. Ide is hozzák, majd kiteszik őket a buszról. És itt jön, ami igazán érdekes: a minap arra jártam, és nem az épületben, hanem körülötte látjuk őket vendégül. Bent is vannak többé-kevésbé prosperáló helyek a légkondi miatt, de a lényeg kint van.
Egy sátorerdő. Napernyőforgatag. Pavilonrengeteg, bódésor. Sörpadbuli. Tudják, a vidéki vásárok hangulata, Budapest közepén. Tán még vurstli is van.
