Az, hogy a királyi vár és a polgárváros találkozásánál miért áll jó ideje egy eklektikus, többemeletes épület lábazati része, jó kérdés. Ahogy persze az is, hogy miért kellett egyáltalán békeidőben, évtizedek alatt szépen lassan lebontani a világháborúban megsérült, de egyértelműen megmenthető épületet. (Erre tudjuk a választ: ideológiai okokból.) De ha már lebontották, akkor miért kellett meghagyni belőle éppen a legkevésbé érdekes alsó részt? És ha már úgy alakult, hogy eddig megmaradt, miért kellett most felújítani, ahelyett, hogy végleg elbontották volna? A kívülről semmitmondó épület helyén lehetett volna reprezentatív tér, vagy éppen valami egészen új létesítmény.
A kormány döntése a Honvéd Főparancsnokság torzójának helyreállításáról meglepőnek mondható, de abban az abszurd helyzetben, ami az épület körül az utóbbi évtizedekben kialakult, akár el is lehet fogadni: a sok abszurd előzmény után szükségszerű volt egy újabb abszurd lépés.
Ami mellett ráadásul több érv is szólt.
– Az épülettorzó elbontása valószínűleg közfelháborodást váltott volna ki. (Pedig az épületmaradvány önmagában nem képvisel olyan értéket, aminek a hiánya kulturális értelemben veszteségként lenne felfogható.)
– Ezenkívül a várban hiányzik egy könnyen felismerhető, turisztikai információs pont, amihez kiegészítő szolgáltatások kapcsolódhatnának. Az épületmaradvány pedig már csak pozíciójánál és méreténél fogva is alkalmas lehet erre a szerepre.
– Mindehhez hozzájön, hogy a kormány az eddig átadott, felújított épületek és közterek alapján inkább helyreállítani szeret, mint rombolni, és ezzel az épülettel is kellett kezdeni valamit.
A probléma ott van, hogy ez a torzó önmagában nem mond semmit, nem képvisel semmit. Még akkor sem, ha most műszakilag rendbe lett téve. Ezzel a lépéssel csak konzerválva lett egy abszurd állapot, amit előbb-utóbb meg kell oldani. Ezen a helyen hosszú távon ez a teljesen le sem bontott, vissza sem épített maradvány nem maradhat, valamelyik irányba lépni kell. Ehhez a lépéshez pedig az újat megteremteni képes erő szükséges, nem elég a múltnak megidézése. Építészeti értelemben a jelen felújítás sem tudott vagy akart mit kezdeni a torzóval.
Az épületre korábban kiírt pályázatok rendre rosszul sültek el: az itt kialakult abszurd helyzetre nehéz megtalálni a megoldást. Emiatt az egykori Honvéd Főparancsnokság megmaradt torzója szellemi ütközőponttá vált önfejű építészek és múltba révedő, nosztalgiázó civilek között. Ha ezen a helyszínen egyszer születni tud valami, ami pártállástól, ideológiától, képzettségtől függetlenül mindenkinek tetszik, az komoly szellemi változás előhírnöke lesz. Ehhez képest pedig részletkérdés, hogy az új kompozíció részeként megmarad-e ez a földszint, vagy sem.
Akit a háború előtti, eredeti épület, a felújítás története, a régi állapot és a műszakilag igényes felújítás részletesen érdekel, ide kattintson a felújítást tervező építész képes-írásos beszámolójáért.
