A szervezők kitettek magukért, havat varázsoltak a budapesti éjszakába, és olyan nemzetközi színvonalú csapatot rittyentettek, amit más országok is megirigyelnének. Ilyen kaliberű sí- és snowboard-show-t fesztiválkereteken belül eddig csak Londonban, Barcelonában, Zürichben és Innsbruckban láthatott a nagyérdemű.
„Aki velünk van, az felteszi”
A Monster Energy Fridge fesztivál számokban:
250 tonna hó
34 méter magas rámpa
5000 eurós fődíj
13 fellépő
A nyitónapi programot Parov Stelar és a Scooter fémjelezte a nagyszínpadon. Egyébként jellemző volt a csütörtöki napra, hogy a németek megszállták Budapestet: a Symában Paul Kalkbrenner nyomta, míg a Papp László-arénában a Rammstein zenélt.
Olyan háromnegyed hat körül érkeztünk meg a városligeti bejárathoz. A zene már javában dübörgött, s a rámpát is jó messziről ki lehetett szúrni. A bejárat mellett lévő piros konténernél várunk a jegyünkre, mikor egy kopasz fazon elénk furakodik, s a következőket mondja a jegyeket adogató kis hölgynek: „Ne haragudjá' má', de adtál egy karszalagot, ami szorítja a csuklómat. Első körben ezt kicserélhetnéd, de VIP-eset adjá', mert az volt megbeszélve. Itt vagyunk tíz VIP vendéggel a szponzortól, és nem tudunk bemenni.” Barátommal így egymásra néztünk: „A kitől is?” De nem volt atrocitás. Megkaptuk a jegyet, még húsz perc sorban állás, három-négy motozás, cikcakkos kordonok: „Bejutunk mi ide valaha?” Bejutottunk.
Első körben szereztünk egy MetaPay fesztiválkártyát, ugyanis a rendezvény helyszínén csak ezzel lehetett fizetni. Abba nem mennék bele, hogy ez miért jó – érvek, ellenérvek –, de ez van. Így újabb húsz perces sorban állás következett, de már zenélt a Parov Stelar, s az érdeklődők már a kígyózó sorban is táncoltak.
A tömeg közepéről ismét rápillantottam a rámpára: egy pici fekete pontot láttam a tetején, ami egyszer csak elindult lefelé. Eltelt jó néhány másodperc, majd meglepődve konstatáltam, ahogy az előbbi kicsi pont leért a mi szintünkre: „Jé, ez egy síző volt.” Na itt határoztuk el, hogy nincs az az Isten, hogy mi felmenjünk erre az ijesztően magas monstrumra.
Szóval Parov Stelar: nemcsak az osztrák származású lemezlovas érkezett hazánkba, hanem hozta zenekarát is. Volt minden: trombita, szaxofon, vokál – nagyon összeállt a produkció, s a közönség díjazta is.
Majd kis intermezzót követően megérkezett a Scooter. Rengetegen várták már, gyakorlatilag megtelt a nagyszínpad előtti tér. Sokan kételkedtek benne, hogy egyáltalán érdekelni fog-e bárkit is az egyébként már 45 éves, hidrogénszőke technós. Nos, parádés bulit rántott össze. Egyébként: sál, sapka, nagykabát – és így is fáztál. H. P. barátunk – a Scooter frontembere – pedig pár szám után már pólóban ugrált a színpadon. Óriási volt.
Majd este tízkor kegyetlenül lekeverték a hamburgi együttest, így át is mentünk a Hősökre. Mármint nem a térre, hanem a Hősök elnevezésű zenekar bulijára. Nagy nehezen meg is találtuk azt a sátrat, ahonnan a „hipi-hopi” kiszűrődött. Nem volt bent nagy tömeg, de a koncert végére azért szépen megtelt a sátor, miközben az első sorokban komoly volt a tombolás.
A hangosítás nem feltétlenül volt hibátlan, mert néhány instrukciót leszámítva két mondatot tudtam kivenni a szövegelésből. Az egyik a „Tíz éves a Hősök!” felkiáltás volt, melyhez természetesen gratulálunk és sok sikert kívánunk az együttesnek. A másik mondat egy kicsit már kampányszagú volt: „Aki velünk van, az felteszi!” Csápolt is mindenki lelkesen – még én is integettem, mint egy rendes hülye.
A másik dolog, amit eleinte nehézkesen tudtam kezelni, az a rengeteg instrukció volt, amit kaptam a színpadról. Mint A komédia királyai című filmben: Kezeket a magasba! Gyerünk, mindenki! Lássam az öngyújtókat a magasban! És most ti jöttök! Szóval, volt feladat bőven, de ahogy a Hősök, úgy a közönség is jelesre vizsgázott.
Őrült ugrások és hömpölygő tömeg
A Fridge harmadik napján az első kellemes élmény a bejáratnál fogadott, a nyári fesztiváloknál megszokott több órás sorban állás elmaradt, a beléptetés gyors és gördülékeny volt, annak ellenére, hogy a szervezők szerint ez a nap látogatórekordot döntött. Első utunk természetesen a harmincnégy méter magas rámpához vezetett, ahol már javában zajlott az észbontó verseny. A szervezők tényleg csak a legjobbak közül válogattak, a nívót kitűnően példázza, hogy már a kvalifikáció sem volt egyszerű: kizárólag meghívásos rendszer alapján lehetett bekerülni. A meghívásnál figyelembe vették a jegyzett versenyeredményeket, a kiemelkedő filmszerepeket és megjelenéseket, és minimum korhatárt is megszabtak. Nem bízták a véletlenre, és jól döntöttek. A komolyabb balesetek, nyílt törések és a szirénázó mentőautók látványát is megúszták a nézők, a verseny alatt egyetlen komolyabb sérülés sem történt. A riderek mind vérprofik voltak. A győztesek jutalma pedig nem kevesebb volt, mint 5000 euró. Meg is érdemlik, nem mindennapi teljesítményt nyújtottak.
Néhány perccel az érkezésem után a jéghideg korlátot szorítottam, miközben felfelé lépkedtem a szürke fém lépcsőkön. A rámpa és az a 250 tonna hó, amivel beborították, lentről is igen impozáns látványt nyújtott. Felfelé menet úgy kapaszkodtam a korlátba, mintha az életem múlna rajta, bár lényegében ez jogos félelem volt. A tapasztaltabb versenyzők, fotósok és szervezők már nem voltak ilyen óvatosak: olyan nyugalommal jöttek-mentek mellettem, mintha nem is egy laza fémszerkezeten állnánk 20 méterrel a föld fölött. A versenyzők őrült sebességgel száguldottak a mélybe, majd jött a repülés és a nyaktörő ugráskombinációk. Hátborzongató érzés volt, mégis ez az, ami igazán különlegessé tette ezt a fesztivált. A világhírű külföldi előadók koncertjei, a forralt bor és a pálinka mellett ez volt az a show, az a veszélyes-izgalmas látványosság, amiért érdemes volt a Fridge-et választani.
Az utolsó ugrás után egy lajhár tempójában bár, de elindultam lefelé. Kezdődött a Pendulum koncert. Az együttes már az első ütemekkel odavonzotta a közönséget, néhány perccel a kezdés után több ezer ember ugrált hasonló ritmusban a lüktető zenére. Még DubFX is azért utazott ide korábban, hogy velük együtt bulizzon. A hideg senkit nem zavart, a legkülönfélébb színes, kötött sapkák, sálak, síkabátok tengerében állva engem is magával ragadott a tömeg, és a következő 90 percet gond nélkül végigugráltam a körülöttem lévő ismeretlenekkel. Az őrült tempó és a tömeg ellenére nem nyomták össze egymást az emberek, a szokásos „heringparty” elmaradt. Megtapasztaltam a kulturált tömeg fogalmát.
A viselkedés mellett az életkor volt a másik meglepetés, rengeteg olyan fiatallal találkoztam, akik még a tizenötöt sem töltötték be, de már cigarettát kértek és pálinkáztak. Javaslat a szervezőknek: jövőre erre talán jobban figyeljenek, mert az, hogy apuka megveszi a pici lányának a négynapos bérletet, nem jelenti azt, hogy el is megy vele, és nézi, ahogy a lányka végigissza, majd viszontlátja a kínálatot.
Mindezt leszámítva, a fesztivál kellemes, jó hangulatú élmény volt, egy gördülékenyen szervezett színfolt Budapest életében. A nyári fesztiválokhoz viszonyítva a belépő ára kifejezetten baráti, és a vendéglátósok célja sem az volt, hogy lenullázzák a hitelkeretünket. A forralt bornak kétszázötven forint volt decije, lángost pedig háromszázért ettünk. Korrekt, azt hiszem. Ahogy a Fridge is az volt, várjuk, jövőre mivel lepnek meg minket a szervezők!
