Nagy Gyula úgy fogott bele e hatalmas vállalkozásba, hogy hivatását tekintve semmi köze sincs az építőiparhoz. Elvégre járműszerelőként dolgozik az állami vasúttársaságnál. S bár túl van már az ötödik ikszen, még mindig él benne a játék szeretete. Ráadásul a mozgással és a történelemmel sem áll hadilábon – állítja.
Hóvárépítéssel először 12 évvel ezelőtt próbálkozott, és azóta minden télen alkotott valami effélét, ha az időjárás kegyes volt hozzá és szolgáltatott elegendő „építőanyagot” e sajátos téli hobbihoz.
Idén már-már úgy tűnt, családjával együtt hiába sóvárognak e közös élmény után, ám a februári zimankó meghozta számukra az ideális feltételeket a nagy építkezéshez. Olyannyira, hogy a korábbi évek tapasztalatait hasznosítva minden eddiginél nagyobb munkába fogtak, amelynek eredményeként hamarosan az udvarukon és a házuk előtt lévő 20 centis hó teljesen elfogyott. Így azóta a környékből utánfutóval szállítják az utánpótlást – a máskor kínkeserves lapátolással vesződő szomszédok és utcabeliek egyhangú jóváhagyásával és nem kis örömére.
Bár még nem fejezték be az erődítményt – amelyről a „főépítész” úgy gondolja: leginkább Boldogkő várára hasonlít –, a férfi becslései alapján már így is többtonnányi havat használtak fel a szakszerűen zsaluzott, jéggé tömörített és láncfűrésszel formára vágott, középkort idéző várfal és bástyák kialakításához.
Az utóbbi napokban gyermekei is egyre inkább kiveszik részüket a munkából – mondja a házigazda, aki azt sem bánja, hogy ha jön az olvadás, menthetetlenül az enyészeté lesz megannyi dolgos délután és több hétvége nagyszerű eredménye a Jász-Nagykun-Szolnok megyei kistelepülésen.
