„Lefaragni kicsit az egónkból mindennap”

Korán partnerre leltek egymásban „a legszórakoztatóbb őrültségre”. Öt gyermeket nevelnek, de most végre volt egy hetük egymásra is a Házasság hete arcainak.

(Kép: Fejér János)

– Nem sokáig piszkálódnék az időbeosztást illetően, mégis érdekelne, ilyen zsúfoltsággal hogyan lehet ennyi lelki élményt befogadni úgy, hogy közben a kötelességeknek is megfeleljenek?

B. J.: – Nekem könnyebben sikerült más programokra is eljutni, mert rugalmasabb az időbeosztásom. Persze a háztartáson vasárnap estére azért meglátszott a kihagyás… Nagyon élveztem Süveges Gergő és Margit előadását, és sohasem fogom elfelejteni Pálhegyi Feri bácsi szavait és lényét. Nagyon mélyen megrendített a szombati előadás és tréning, amit egy ír baptista lelkészházaspár tartott. Bálint-napkor pedig a mi környékünkön a helyi házaspárok szervezésében gyertyafényes vacsorán vettünk részt. Időutazást éltünk át; ismerkedésünk hajnalán üldögéltünk ilyen hosszan kettesben beszélgetve egy vendéglői asztal mellett. Ötven házaspár gyűlt össze, ami a játékos statisztika szerint 609 házasságban töltött évet, 139 gyermeket és öt, még meg nem született babát jelentett.
L. J.: – Öröm volt látni a visszajelzésekből, hogy gödöllői és budapesti előadásunk szép számú közönségére hatott mindaz, ami nekünk voltaképpen egyszerű és természetes, vagyis mindennapos kis kalandregényünk elbeszélése; hogy milyen családi poggyászt hoztunk magunkkal, hogyan szültünk utcán, hogyan viseltük egy időben a nélkülözést, milyen valószínűtlen fordulatok révén sikerült saját lakást, majd házat vennünk, hogyan jártuk be Belgiumot, Franciaországot hihetetlenül kevés pénzből, és így tovább. Annyit kaptunk sokaktól a húsz együtt töltött év során, jó volt valamicske lendületet, erőt továbbadni talán.

– Abból sem csinálnak titkot, hogy számos konfliktus „tarkít” még egy jó házasságot is. Valahogy úrrá kell rajtuk lenni. Sikerül?
B. J.: – A problémák megbeszélése a legfontosabb. Ismerjük a technikákat: magunkról és a saját érzelmeinkről beszéljünk, ne vádaskodjunk, ne sebezzünk, ne ítélkezzünk, ne gúnyolódjunk, tanuljunk meg hallgatni és megbocsátani. Ha a másik helyzetébe beleéljük magunkat, jobban megértjük őt. A feladat már csak az, hogy ezt a gyakorlatban is megvalósítsuk. Indulatos állapotban ez nem mindig egyszerű, én néha jobban szeretek aludni a problémára, mert másnapra elpárolog a dühöm, és talán kevesebb bántó dolgot mondok.
L. J.: – Mindenki hajlamos – így mi is – előre megírt forgatókönyvek szerint, jól felépített retorikával hadakozni a másik ellen, mintha legyőzendő rivális volna. Pedig eközben pontosan tudjuk, hogy őt kellene szolgálnunk, előtérbe helyeznünk. Ez boldogságunk záloga. Nem sanda szándékot gyanítani mindenben, nem önérzetünket pátyolgatni, hanem lefaragni kicsit az egónkból mindennap. Hiszen rossz hajlamaink másnapra úgyis újrasarjadnak, igazi sziszifuszi munka ez. De megéri, mert a tét nem kicsi!

Lapozzon tovább!
---- Oldal címe ----

– Hát még akkor mekkora volt, amikor „szemtelenül” fiatalon összeházasodtak. Júlia érettségi után volt, János alig egyetemista. Hogyan tudtak szinte tizenévesként felelős döntést hozni? Átbeszélték-e például azt, hogy hány gyermeket szeretnének?
B. J.: – Nagyon nagy családban nőttem fel, környezetemben mindenütt sok gyerek volt, máshogy nem is tudtam volna elképzelni az életemet. Jani meg valahogy az első pillanattól kapható volt erre a nagyon szórakoztató őrültségre.
L. J.: – Mi hárman, Juliék heten voltak testvérek, úgyhogy az öt éppen a matematikai középarányosnak felel meg. Szerencsére egyikünkben sem merült fel, hogy egy új baba vállalásával akár magunkat, akár a többit bármitől is megfosztanánk. Mivel mindkettőnk szülei dolgoztak, kezdetben nemigen számíthattunk rendszeres gyerekvigyázásra. Már egyetemre is felváltva jártunk, s mindvégig természetes volt a munkamegosztás. Mivel a terhek is fokozatosan nehezedtek az ember vállára, egyre többet és többet bírtunk. Meg persze örömünk is sokszorozódott ezzel párhuzamosan.

– Nos, a terhek… Kényes kérdés, nagycsaládosok esetében talán szemlesütve is teszik fel újságírók: hogyan lehet anyagilag megoldani egy ilyen „projektet”? Nem aggódtak soha egyetemistákként, később költő-művészettörténész párként, hogy felkopik az álluk, veszélybe sodorva ezzel gyermekeik jövőjét is? Hogyan tervezik meg a család költségvetését?

B. J.: – Mi heten voltunk testvérek, mindennapi tapasztalat volt, hogy a Jóisten nem hagy cserben minket. Ez a fajta teljes ráhagyatkozás a Gondviselésre nem erényem, hanem egyszerűen ajándék, amit a szüleimtől kaptam. Számos csodát éltünk meg házasságunk húsz éve alatt, valahogy az aggódás nem vert sosem éket közénk. Az, hogy fel tudunk-e nevelni egy vagy akárhány gyereket, elsősorban nem rajtunk múlik, hiszen a saját szívünk dobogását sem tudjuk irányítani. Minden kegyelem.
L. J.: – Úgy nem lehet gyereket vállalni, ha leülünk és kimatekozzuk, mennyibe is kerül fajlagosan egy, azaz egy „darab” gyerek, aztán beszorozzuk az összeget a kívánt gyerekek számával. Azt hiszem, élni sem igazán lehet ilyen matekkockákba zártan, vagy legalábbis jókedvű, kényszermentes, szabad életet biztosan nem. Fontosak az anyagiak, és elismerem, mi nem is tudunk velük a legbölcsebben bánni. Bár igazán nem szórtuk sosem a pénzt. Azt azonban érdemes meggondolni, mi az igazán lényeges. Ha valaki negyvenéves korára viszi valamire a szakmájában, és autóbolond, összekotorász magának egy BMW-re valót, aztán a kocsiját fényezi szarvasbőrrel éjjel-nappal. Engem az autók ennyire nem hoznak lázba, az én luxusom a gyerekeim.

– Önök vallásosak. Mit gondolnak, lehet-e az anyaságot, apaságot így, ilyen minőségben Isten nélkül is művelni? Milyen pluszt ad „a Lélek” a házasság papírjához, a család megalapításától gyermeknevelésig?
B. J.: – Minden, ami bennünk jó, az a Lélek ajándéka. Hogyha hiszünk Istenben, akkor kérhetjük, hogy irányítson és tökéletesítsen minket. Bizonyos szempontból így sokkal könnyebb a dolgunk.
L. J.: – Egy szerzetes mondta, hogy keresztényként mélységesen elszégyellhetjük magunkat, ha azt vesszük, mennyi, érdek nélküli jóakarat szorult a nem vallásos emberekbe, hiszen még csak túlvilági jutalmat sem várnak érte… És igen, bőven akadnak önzetlen, jótékony, harmadik világbelieket, hajléktalanokat, perifériára sodródókat segítő, nem feltétlenül vallásos civilek. Miért ne fordulhatna ez elő a családvállalás területén is? Más persze, ha az ember hármasban van a házasságában Istennel és rá tud hagyatkozni egészen.

– Most kiderül, kapcsolódik-e ehhez a következő kérdés: mi a titka a „hosszú” házasságnak? Egy aforizma szerint a vörösbor a hosszú életé, ha a vörös- és a fehérbor után is csak fehér a vizelet… És ha már itt tartunk, miért van annyi válás?
B. J.: – A döntés a titok; az, hogy mindketten akarjunk együtt maradni. A szeretet kemény munka, egyik-másik problémát emberfeletti erőfeszítés megoldani, de érdemes. A házasság legszebb és legeksztatikusabb pillanatai az újra egymásra találások.
L. J.: – A társkapcsolatok tudományát soha sehol nem tanuljuk, legfeljebb malac viccekből, buta filmklisékből, vegyes családi mintákból szűrhetünk le magunknak erről bármit is. Vörösmarty korszakait és a másodfokú egyenletet megtanuljuk, de önnevelést, kapcsolatápolást soha sehol. Egy tanítványom fel is háborodott, mikor ilyesmit említettem. Sokan nem szeretnének „könyvből” élni, ezért utasítják el a fejlődés lehetőségeit. Mások rengeteg érzelmi sebzettséget hoznak, nem szeretnének szembenézni a kegyetlen belső tükörrel. Pedig egy kis erőfeszítés, ha sokszor ismétlik, nagyon sokat számít!

– A két legidősebb gyermek hamarosan eléri azt az életkort, amikor Lackfi János és Bárdos Júlia életre szóló igent mondott egymásnak. Nem aggódnak, kik fogják őket megtalálni? Vagy éppen ők is abban a divatos tétlenségben élnek, amiben a fiatalok kitolják az elköteleződés idejét?
B. J.: – Szülőként nyilván aggódunk értük, de bízunk is bennük. Mindkettő nagyon mélyen gondolkodó, szeretetreméltó és józan fiatal, úgy hiszem, nem fognak meggondolatlanul cselekedni. Hogy ki mikor találja meg a párját, ezt nem a mi dolgunk eldönteni.
L. J.: – Sem a korai, sem a kései házasság nem recept önmagában. Igazából a bezárkózás, a kapcsolatteremtésre való képtelenség vihet félre. Vagy ennek ellenkezője, az állandó partnerváltogatás: aki azzal dicsekszik, hogy százhúsz barátnője volt már, azt valószínűleg senki sem képes hosszan elviselni. A lényeg, hogy jó helyen keressék az igazit, és ha már meglelték, merjenek bizalommal ráhagyatkozni, teljes odaadással elköteleződni.

– Mi az, amit most már másként tennének a házasságban, mint ahogy korábban tették? Hogyan javítják ki az akár közösen elkövetett hibáikat, hogyan zajlik a folyamatos megújulás egymás számára?
B. J.: – A házasságnak van egy folyamata, fejlődési íve. Lehet, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt sokkal ügyetlenebbül viselkedtünk konfliktushelyzetekben, de ez így volt szép, nem lehet akkori énünktől elvárni a mostani élettapasztalatot. Magam számára fontos cél, hogy megtanuljak egyre jobban bánni az időmmel, és ebben Jani és a gyerekek is segítségemre lehetnek.
L. J.: – Sok hibát követünk el napra nap, és sokféleképpen próbáljuk ezeket kijavítani. Felfoghatnánk ezt valami borzalmas tragédiának, hát hiszen nem tudunk nem hibázni, ennek se vége, se hossza! A jó hír azonban az, hogy egymást szerető emberek között mindig van újrakezdés, mindig meg lehet próbálni hátunk mögé dobni a másik és a magunk korábbi bukásait, és tanulva belőlük, egymást támogatva, derűsen lépni tovább.