Ha bárkiben is kételyek merültek volna fel ezzel kapcsolatban, bizony nem karácsony a kereszténység első számú ünnepe, hanem húsvét. A katolikus püspökök (MKPK) részletes tájékoztatót állítottak össze a sajtó számára; a mai ünnepre szóló általános levél első mondata azonnal alá is támasztja az állítást. „Jézus a halálból való feltámadásával minden embert megmentett a bűntől – ezt ünnepli az egyház a kereszténység legnagyobb ünnepén, húsvétkor.” Karácsonnyal még abban is „szemben” áll, hogy nem a naptárba ragasztott ünnep, hanem a Nap és a Hold állásához igazodik: a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltét követő vasárnap „támasztjuk fel” Jézust. Az idő meghatározásának módjáról a niceai zsinat döntött, már 325-ben. Ami pedig talán a legkézzelfoghatóbb a két nagy ünnep különbségében: karácsonykor egy olyasvalami történt, ami az emberiség történelme során előtt és utána is – születés –, húsvétkor pedig olyan – feltámadás –, ami azelőtt és azóta sem történt, emberi ésszel mérve felfoghatatlan, transzcendens.
Az időbelinél is nagyobb kapcsolat van azonban a zsidó pészah, valamint a keresztény-keresztyén húsvét között: éppen azért nevezik a Krisztus-követők Isten bárányának Jézust, mert az ő halálával és feltámadásával újította meg a pészahot, a választott nép Egyiptomból való kivonulásának „bárányvacsorás” emlékünnepét. Az MKPK a vonatkozó szentírási szakaszt idézve így ír erről: „Az Ószövetségben a bárány volt a zsidó húsvét eledele; ennek hiba nélkülinek kellett lennie, vérével megkenték az ajtófélfát, hogy az egyiptomiak elsőszülöttjeire lesújtó Úr a zsidók házait megkímélje. Ahogy a húsvéti bárány egykor megmentette a zsidókat, úgy mentette meg Jézus az egész emberiséget a haláltól.” Sokan ma is bárányt fogyasztanak nagyszombat este, de a sertésből készült sonka a keresztény kultúrkörben igen elterjedt az idők során.
Amint a feltámadás és így a bűneinktől való szabadulás előképe a zsidók Egyiptomból történt kimenekülése, úgy az újszövetségi – tehát Jézus életéhez, működéséhez és tanításához kapcsolódó – események számtalan ilyen előképe található még az Ószövetségben: az egyik ilyen szerint Krisztus ugyanúgy vitte a keresztfát, mint vitte Ábrahám fia, Izsák a tűzifát saját „vesztőhelye” felé, ahonnan azonban csodálatos módon szabadult (Teremtés könyve, 22. fejezet). A pészahkor fogyasztott bárányvacsora tehát előképe az utolsó vacsorának, illetve a kereszténység számára akkor (nagycsütörtökön) alapított szentáldozás „intézményének”.
A húsvét neve maga a Jézus negyvennapos, böjtölő vándorlását „megörökítő” nagyböjt lezárulásából ered; a hús magunkhoz vételének első napja. Van egy, az egyébként a pogány tavaszköszöntő Easter mellett ritkábban használt angol neve is (passover = kivonulás), ami a pészahnak állít emléket.
A katolikus egyházban a húsvéti liturgia a leggazdagabb. Szerencsére a zsidó hagyományban már az előző nap naplementétől „kezdődik” az új, megosztatott az ünneplés, ezt kihasználva pedig kétszer is megünnepli az egyház a feltámadást; nagyszombat éjszaka és vasárnap reggel. Előbbi alkalomhoz négy liturgia kapcsolódik szervesen, mégpedig a tűzszentelés (a húsvéti gyertyával), a kilenc olvasmányból álló igeliturgia (ebből elhagyható egy-kettő), a vízszentelés-keresztelés szertartása, illetve az ünnepélyes eukarisztia. A körmenet – bár gyönyörű éjszaka is – praktikus okokból sok helyen áttevődik a vasárnapi nagymisére; hirdetve az embereknek, hogy „feltámadt Krisztus”. Feltétlenül vasárnapi esemény az ételszentelés, húst, kalácsot, tojást és bort hoznak a templomba a hívek. A vasárnappal – illetve a hétfővel – nem ér véget a húsvéti idő, pünkösdig (hét hétig) eltart.
