Roger Otten a Holland Királyi Haditengerészet Tengerészgyalogságának nyugalmazott altisztje, aki 1982–2012 között szolgált a seregben. Az egykori katona a szomáliai kalózokkal vívott harcáról is mesélt.
– Milyen motiváció kell egy fiatal holland állampolgárnak, hogy egy olyan életet és munkát válasszon, ami az egyik legkeményebb a világon?
– Feltettem magamnak régen a kérdést: meg tudom-e csinálni vagy nem? Amikor megpróbálod az első speciális edzést túlélni, majd lépésről lépésre a többit is, rájössz, ki is vagy valójában, mire vagy képes. Azt hiszem, ez jó dolog, jó élet. Sokat vagy a szabadban, különböző országokat ismersz meg. És igen, néha nem kellemes dolog rossz időben, rossz körülmények között dolgozni, akár napokon keresztül hajlék nélkül annyi cuccal, épp, ami nálad van. De aztán jobban értékeled otthon a szimpla dolgokat. A kandallót, a kávét, hát ezért is gondolom, hogy jó dolog tengerészgyalogosnak lenni.
– Meséljen a szomáliai kalózok elleni harcokról! Mivel európaiak vagyunk, nehezen értjük, mi is történik ott, ön pedig a kellős közepében találta magát.
– Ez már az utolsó évemben volt. Egy holland hadihajóval elindultunk Szomália partjai felé, hogy megpróbáljuk felszámolni a kalózkodást.Többféle együttműködésben, több országgal összefogva kell ellenük felvenni a harcot, mert az egész világ problémája ez. Hollandiának egy hajója van a térségben, segítünk, üzemanyagot szállítunk, tengerészgyalogosok vannak a fedélzeten, és ha szükség van rá, ellenőrizzük a többi hajót is. Ez nagyon fontos, ugyanis ezek a kalózok ravasz emberek. Messziről nem lehet tudni egy hajóról, hogy kalózhajó-e. Ugyanúgy felveszik veled a kapcsolatot rádión, elcsevegnek veled. Ezért kell ellenőrizni a legénységet, és így találtunk túszul ejtett hajót is. Az elején megadtuk a lehetőséget a megadásra, az önként átszállásra, aztán mégis ránk lőttek, de pechjükre mi viszonoztuk a tüzet, és átvettük a kontrollt a túszul ejtett hajón.
– Hogyan írná le a tipikus szomáliai kalóz jellemrajzát?
– Leginkább nagyon fiatal, nagyon szegény szomáliaiakból tevődnek össze, akik egy bizonyos fának a levelét – ők csak úgy hívják, „cut” – rágcsálják, és ez drogként hat a szervezetükre – olyankor úgy hiszik, hogy bármire képesek, nem félnek semmitől, és amikor ezeket a gyerekeket letartóztattuk és három-négy napon keresztül nem jutottak hozzá ehhez a rágcsálnivalóhoz, csak fetrengtek a fedélzeten. És ott vannak az „okosabbak”, akik kihasználják ezeket a gyerekeket a saját céljaik érdekében: adnak nekik egy kevés pénzt, hogy vegyenek részt a túszejtésben – valójában ők jelentik az igazi veszedelmet, nem pedig a gyerekek.
– Mennyire különös érzés látni ezeket a túszokat, érezni a félelmüket – és az örömet, amikor meglátják Önöket?
– Először nem hisznek a szemüknek, amikor meglátnak bennünket. Azt hiszik, hogy ez egy új banda, akik a túszejtőktől akarnak rabolni. Aztán persze jön a határtalan öröm, hogy ismét szabadok. Néhány percbe beletelik náluk, míg kapcsolnak az agyukban és a lelkükben, és rájönnek, hogy mi az európai jófiúk vagyunk, nagy hajókkal. Aztán, amint igazi biztonságban érzik magukat, azonnal élelmet, üzemanyagot kérnek. Nekünk is kicsit fura érzés olyankor, mintha átesnének a ló túloldalára – kicsit telhetetlenné válnak, és csak azt nem kérik tőlünk, hogy fessük ki újra a hajójukat.
