Vidéken nőttem fel, így a locsolkodás szódavizes és vödrös verziójának ugyanúgy tanúja voltam, mint ahogy a vendéglátással járó kínálgatást is megéltem, hol jól, hol rosszul. Tizenéves koromban még jogsi nélkül mentünk apámmal a rokonokhoz, ahol neki remek eszköz volt az alkoholos kínálgatás elutasítására az, hogy én még nem vezethettem.
Később a jogsi már megvolt, de a visszautasítás megmaradt: valahogy sosem éreztünk késztetést arra, hogy a kölniillatú hétfőn italozzunk az öregemmel. Tinédzserkorom kezdetén a vagányság egyik fokmérője volt az ünnepi ivás, ellenben a végkifejlettel, amikor lelőtt őzként vitték haza a haverok az elsőként kidőlt papírkutyát. Majd jött a „bésjogsi”, és vele együtt a gépesített locsolkodási körmenet – én fater kispolákjával megindulva –, ami újabb perspektívát nyitott.
A kilencvenes évek elejének egyik húsvéthétfőjén a délelőtti kisvárosi csúcsforgalomban eltöltött tíz perc alatt hat-nyolc koccanásos balesetet számoltam össze. A raliszerűen körbelátogatott rokonság nyilván sietős tempót diktált, és itt-ott be is csúszott pár feles, mert azt könnyen képes elfelejteni az ember, hogy ha ittasan vezet, akkor potenciális gyilkossá válik. Akkor is, ha csak pár saroknyira ugrik el valakihez – megannyi koccanást egyébként azok az apák okozták közvetve, akik a vezetést a nyugodt alkoholfogyasztást bebiztosítandó a jogsival rendelkező fiúgyermekre testálták át, viszont a „kapitányi hídon” még így is ők maradtak, és a második pálinkától megbátorodva addig instruáltak, amíg szerencsétlen gyerek össze nem törte a kocsit a legelső lehetőségnél.
Sofőrt alkohollal kínálni nemhogy nem szép dolog, de jelenleg nem szankcionált bűncselekménynek tartom. Miért nem lehet meggyőzni a házigazdát azzal, hogy „kösz, nem kérek, kocsival vagyok”?! Hivatkozzon az ember betegségre, gyógyszerszedésre, másnaposságra (ez utóbbi kapcsán is sok az ittas vezetésnek minősülő szabálysértés!)? Bízzunk benne, hogy idén a sofőrök és a házigazdák is észnél lesznek, a kínálás és a fogyasztás területén is.
