Írásom elfogult lesz bizonyos Csutka miatt. Három és fél hónapos, fajtatiszta magyarvizsla-fiúcska, és ezúttal társszerző. Már ha annak számít, hogy amint leülök a gép elé, azonnal az ölembe fészkelődik, lökdös, rágcsál, pedig ma már futottunk hét kilométert, és dögmeleg van, a nem vizslák kinyúlva alszanak. De hát ő nem kutya, ő vizsla. Csutka – teljes nevén Mélykúti Csutora – nem az enyém, hanem a Vizslamentésé, én csak nevelgetem nyolchetes kora óta. Háromhetes volt, amikor kilenc testvérével és anyjával együtt botrányos tartási körülmények közül hozta el Vizslamentés Evelin, akinek egyébként Menhard Evelin a polgári neve.
Horváth Krisztinek – aki befogadta őket – még most is homlokára szalad a szemöldöke, amikor eszébe jut, milyen volt az az időszak, amikor kilenc kis vizsla és egy ingerült mama zsizsergett a nappalijában. Ehhez még hozzájött, hogy a kicsiknek hasmenésük volt, mert előző helyükön zacskós bolti tejjel itatták őket. Meggyógyultak, visszaszoktak az anyatejre, nyolchetesen elosztották őket a csaknem hatvan ideiglenes befogadó család között. Evelin intézi minden állatorvosi ügyüket, mint oltás, csip, betegségek, és ő válaszol az ideiglenes gazdik kérdéseire. Nemes Dalma szervezi, adminisztrálja őket, tárgyal a befogadókkal, a jogi ügyekért is ő felel. Tóth-Szabó Szilvi felrakta a csapatot a netre, és szintén gondoskodik róluk, Whelan Judit pedig gazdát keresett nekik Angliában meg itthon.
Csutka aznap, mikor ez a cikk megjelenik, elindul új gazdáihoz Angliába. Máris látom, amint egész nap bőgök, de majd vigasztal a többi ideiglenes befogadó az internetes csoportban. Ők már sokkal többször estek át ilyesmin. Nekem Csutka a negyedik ideiglenes vizslám, bezzeg Tóth Szilvinél már a huszonötödik van, Farkas Andreánál a huszonnegyedik. Ráadásul nála mindig felnőttek, tehát nehéz esetek tanyáztak, testileg-lelkileg összetörten, némelyiknek csak öt-hat hónap múlva akadt gazdája. Hihetetlen munkával rendbe teszi őket, pedig így még nehezebb odaadni, de kell a hely az új árvának. Nekem marad vizslám, Lepke, a sajátom – szintén mentett –, és kapok új kutyát, ha kihevertem Csutkát. Aztán majd jönnek a képek, amelyeken Csutka nagyfiú lesz, és látjuk a szemén, hogy már nem hiányzunk neki. Egyszer talán velem is megesik, hogy váratlanul képen nyalint egy vizsla az utcán, mert nem felejtette el, hogy én voltam, aki éjszakákon át sétált vele, mikor sírt a mamája után, megágyaztam neki a konyhában, hogy ne szokjon be az ágyba. (Persze beszokott.)
Évente több mint 250 vizsla sorsa rendeződik el a szervezet segítségével. Létezik még egy vizslamentő szervezet, a Futrinka Egyesület, nagyjából az is ekkora esetszámmal dolgozik. A Vizslamentés a Futrinka Egyesületből vált ki.
De miért van szükség a Vizslamentésre? Nem a genetikai állomány őrzése miatt, az nincs veszélyben, hanem azért, mert az embereknek fogalmuk sincs róla, mit vállalnak, mikor vizslát visznek a házukhoz. Evelin szerint Frakk ártott a legtöbbet, pedig Bálint Ágnes, a Frakk, a macskák réme szerzője igazán reális képet festett a vizslatartásról, csak az emberek nem olvasnak figyelmesen. Ott is van dívány a kutyának, meg egész napos szórakoztatás.
Az új Frakk Demény, aki „sztárblogger, véleményvezér, gazditréner, kutya-életvezetési tanácsadó, sztár, celeb, ikon”, de semmi köze a Vizslamentéshez! Természetesen a magyar vizsla alap – hogy kedvenc szavát használjam. Hisztérikus rajongás övezi őt is, tízezrek olvassák a blogját. Bejegyzéseinek bája, hogy semmi extra, csak Demény, Gazdi, a majdnem vizsla Max, valamint a vörös macska, Iván mindennapjairól szólnak meg az állatvédelemről. Nem is merem Magos Juditot, Gazdit dicsérni, hogy fantasztikusan ír, mert zseni csakis Demény lehet. A félő csak az, hogy a blog hatására felvásárolt sok kis Demény az állatvédelemben landol, miután megpróbálkozott a deményizmussal, amelynek lényege a hatalom – Gazdi felett. „Te döntsd el, mire van szükséged! Mekkora kanapén érzed jól magad, milyen autóba vagy hajlandó beszállni, és ne add alább! Nem az a lényeg, mennyi töpörtyűt keres a gazdád, hanem hogy fontosabb-e a saját kényelme, mint a te boldogságod.”
A magyar nép évszázados munkával kitenyésztette önmaga tökéletes ellentétét, egy lényt, amely mindig vidám, folyton örül, mindenkiben csak a jót látja, végtelenül kedves mindenkihez, bízik az egész teremtett világban, és nem rágódik a múlton, és nem aggódik a jövő miatt. Olyan embernek, akinek erre nem nyitott a szíve, idegesítő lehet, talán ezért dobják ki sokan. A másik ok a túlszaporítás: a Vizslamentéshez kerülő kutyák negyede feleslegessé vált kölyök, mert nincs ugyan a világon édesebb a kis vizslánál, csak sokba kerül, orvoshoz kell vinni, nem lehet eladni, jobb sírva felhívni a Vizslamentést, hogy jöjjön valaki, és vigye el gyorsan. Legalább ennyire korrekt az is, amikor balesetet szenvedett kutyájukat tolják az állatvédőkre ez emberek. Mit bánják ők, hogy mennyibe kerül a műtét, ki kötözi naponta kétszer a fájdalomtól sikító kutyát, vagy ki írja alá az örökbe fogadói nyilatkozatot, hogy legalább halála percében tartozzon végre valakihez. Tekintetbe véve a vizslák érzelmi fejlettségét, bántani őket olyan, mintha egy kétéves gyermekkel tenne ilyet az ember. Az állatkínzás bűncselekmény, de Evelin egyre többször megelégszik azzal, hogy jó helyen tudja az állatot.
– Nehéz higgadtnak maradni olyan helyzetekben, amikor legszívesebben egészen mást mondanék, cselekednék – vallja Nemes Dalma. – Amikor viszont fotót kapok egy kutyánkról, vagy látok egy boldog gazdiarcot, új erőre kapok – mondja.
Ha nem volnának a Vizslamentésnek angliai támogatói, nem tudna működni, hiszen semmilyen állami támogatásban nem részesül, kizárólag magánadományokból meg az egyszázalékos felajánlásokból tartja fenn magát. „Nagy szívfájdalmam, hogy bár egy országgyűlési határozat szerint a magyar vizsla nemzeti kincs – írja Tóth-Szabó Szilvi –, az állam semmilyen módon nem segíti a fajtamentő szervezeteket. Természetesen nemcsak a vizslákra gondolok, hanem minden magyar fajtára, mert adományokból elképesztően nehéz fenntartani még egy ennyire kicsi szervezetet is.” Ehhez képest az angoloknak olyasmire is kiterjed a figyelmük, hogy mozgás nélkül használható kutya-ügyességijátékot küldjenek Jojónak, neki ugyanis baleset miatt nincs hús a lábán, ezért boksznyugalomra van ítélve, és unatkozik. Mostanában az az angolok szokása, hogy kutyájuk nevében magyarul (!) írnak levelet, amelyben megköszönik az ideiglenes gazdák gondoskodását.
Az angol Vizslamentés megszervezése Whelan Juditnak köszönhető, akinek angol a férje, és első magyar vizslájuk, Alma – vizsgázott vadász – tette a fajta szerelmesévé. Angliában nagyon népszerű ez a fajta, de az angol tenyészetekből kikerült kölykök korántsem olyan szépek, elegánsak, mint a hazaiak. Nálunk elvileg csak vizsgázott vadászebeket volna szabad szaporítani, ráadásul az angol vizslák még a mieinknél is pörgősebbek. Persze van kivétel: 2010-ben „egy északnyugat-angliai magyar vizsla lett a világ legnagyobb és legrangosabb kutyakiállításának győztese – adta hírül a hazai sajtó. – Az angliai Birminghamben tartott éves nemzetközi kutyaseregszemlén 22 ezer »versenyző« közül a Yogi névre hallgató hétéves magyar vizslának ítélték a »Best in Show« – vagyis a kiállítás legjobbja – elismerést a négynapos döntő végén, a többezres közönség ünneplése közepette.” Az angolszász világban már azelőtt is népes rajongótábora volt a magyar vizslának, de ettől kezdve még többen akartak ilyen szép kutyát.
Két és fél évvel ezelőtt, amikor megalakult a Vizslamentés, az első védenc egy Nünüke királylány nevű vizslalányka volt; köré épült a magyar állatvédelem legjobb marketingkampánya. Nünükét hajléktalanoktól kobozta el a rendőrség kilenckilósan és olyan büdösen, hogy Evelin ma is rázkódik, ha eszébe jut. Nünükéből királylány lett, minden lépéséről beszámoltak az interneten, szerepelt a tévében, minden megjelenésével növelte a lájkok számát a Vizslamentés oldalán. Nünükéért Angliából érkezett örökbefogadó, a világhálón követni lehetett a búcsúzkodást és repülője útját. Aztán megérkezett Angliába, egy varázslatos ódon udvarházba, ahol így szólítják: „clever young lady”, vagyis „ügyes/okos ifjú hölgy”. A Vizslamentés az ország egyik legismertebb állatvédő szervezetévé vált, az angolok pedig sorban álltak a magyar vizslákért, a drótszőrűekért is. Másfél év alatt majdnem száz vizsla került angol gazdákhoz hazánkból.
Juditnak köszönhetően megalakult a kinti vizslamentő szervezet is, amely ma már csaknem hetven angol önkéntessel működik, akik még költségtérítést sem fogadnak el segítségükért cserébe.
Sokszor éri vád a Vizslamentést, hogy miért viszi külföldre – Németországba is – a kutyáit. Erre Evelin azt feleli, hogy csak az emeljen kifogást, aki hoz egy listát néhány tucat ember nevével, olyanokéval, akik elfogadnak beteg vagy öreg állatokat is, fizetik az állatorvosi költséget, mert ez az angolok nélkül nem menne. A magyar örökbefogadókat is szigorúan megválogatják, az, aki nem ivartalanít, nem engedi be a házba a kutyát, vagy zugtenyésztő, ne is próbálkozzék! Az angol szabályok viszont egészen elképesztőek. Az állat nem maradhat egyedül három óránál tovább, kutyaszitterrel is csak öt órát, a láncot, kennelbe zárást arrafelé nem is ismerik. A jelentkező családokat többször meglátogatják az önkéntesek, csak utána döntenek alkalmasságukról. Akárcsak a magyaroknál, az angol önkénteseknél is az első kutyával kezdődik a szerelem. Sarah Hirts például Pankával, a hat hónapos drótszőrű vizslával kezdte. Azt írja, azok a legszomorúbb pillanatok, amikor nem sikerül megmenteni egy kutyát, például Arankát, akit – persze Magyarországon – törött lábbal, betegen, nem sokkal fialás után dobtak ki, és nem érte meg, hogy olyan gazdája legyen, aki csak őt szereti. Saraht kárpótolják azok a pillanatok, amikor először látja meg egymást a kutya meg új gazdája, és egyszeriben jóra fordul minden. Jo Maitland sem tud betelni azzal az élménnyel, amikor látja, hogy néhány hét alatt megváltozik egy korábban mocskos udvarra láncolt, éheztetett kutya élete, és teli hassal fekszik a kanapén, szeretetben, kényelemben. Ő is ezért csinálja.
Hogy miért nem embereket mentenek? Mert embereket nem lehet csak úgy összeszedni, új és jó családhoz juttatni. Bár Evelin vitt már haza – rutinból – a villamosmegállóból elveszettnek hitt nénit, három nap alatt meglett a családja, csak addig zárni kellett az ajtókat, nehogy elkóboroljon újra. Tavaly karácsonykor pedig a Vizslamentés állatorvosa szólt Juditnak, hogy a rendőrök egy félholt csivavát hoztak be, mellé zacskóban három elhullott társát. Egy pszichiátriai beteg angol nő lakásán találták, a nő kórházban van, a rendőrök nem tudták, vannak-e hozzátartozói. Judit meglátogatta a nőt, feltette képét és adatait az angol vizslás oldalra. Valaki megismerte, mert épp abban a városban élt, ahol a nő szülei. Juditék elintézték a sürgősségi útlevelet a követségi ügyeleten, megvették a nő repülőjegyét, felsegítették a gépre, és fogadták a szülők hálálkodását, akik azt hitték, már nem is él a lányuk.
Néhány hete olvastam valahol, hogy a kutyák a világ leggonoszabb és legagresszívabb főemlősére pazarolják szeretetüket és hűségüket. A magyar leleményes fajta kutyában is, a jó emberekre hajt. Kár, hogy nem fér ide az a sok levél, amelyeket a vizslamentő lányok írtak arról, miért folytatják ezt a munkát ellenszolgáltatás nélkül, a család, a munka mellett, a pihenés rovására. És miért pont a vizsla ? Pedig amit írtak, az csak a szeretetről szólt.
Annyit azért tett a kormány a nemzeti kincsért, hogy minden nagy állami ünnepségen jelen vannak az örökbe fogadható futrinkás magyar vizslák, messziről lehet látni, hol, mert az a legkedvesebb és legvidámabb hely az egész forgatagban.
