Árvatábor egy önkéntes szemével

Véget ért az árva és nehéz sorsú gyerekek nyaralásáért létrejött Szövetség az életért tábor.

Az eGYEsület a REmény Kis Emberei KözösségÉRT által szervezett egy hétben nagyon színes programok várták a gyerekeket, mivel sokaknak ez az egyetlen nyaralás az évben. Az egyik legnagyobb élmény például, hogy a csaknem 800 fős tábor ellátogathatott a mogyoródi Aquarénába, amit egészen különlegesen hálált meg. Minden résztvevő megtanulta a Cup song dallamára írt tábori dalt, és a hozzá tartozó ritmusos koreográfiát műanyag poharakkal, amit nemcsak itt, de minden olyan helyszínen, ahol ott lehettünk, előadtunk. Óriási ereje volt az előadásnak, ahogy a táborról készült videó végén, a dalban is hangzik: „hétszáz szív egy ütemre járt”. És talán ez a közös szívdobbanás az, amivel a legjobban jellemezni lehet a hetet.

Önkéntesként vettem részt a táborban, azért, hogy segítsek, a rám bízott gyerekeket végigkísérjem a programokon, és hogy én is adni tudjak nekik valamit. De hiába az egy héten keresztül tartó munka, a folyamatos odafigyelés, a napi 3-4 óra alvás a katonai sátrakban, a gyerekek megetetése utáni kis adag étel, amire három perc, ha jut, mégis úgy érzem, hogy sokkal többet kaptam, mint amennyit adni tudtam.

A táborba a Kárpát-medencéből érkeztek a gyerekek, Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Csángóföldről, Délvidékről, és az anyaországból, körülbelül 600-an. Őket táboroztatta 160 önkéntes, akik nyolcas csoportokba rendeződtek, és a 20 csapat 25-30 gyereket kísért végig a hét során. Én az egyik „legkeményebb dió” csoporthoz, a toldi és biharkeresztesi cigánygyerekekhez kerültem, mivel néhányuk már az előző években nagyon a szívemhez nőtt. Hatalmas élmény volt, hogy a tábor legvásottabb, hírhedt arcai is mennyi szeretetet tudnak adni. A gyerekek hihetetlenül hálásak a törődésért, az év legnagyobb pillanatait ezen a héten lehet megélni. Amikor a szófogadatlan roma kisfiú beléd karolva lesegít a hegyről, vagy még egyszer beáll a sorba, hogy neked is hozzon teát, és átveszi a táskádat, hogy ne kelljen annyit cipelni, akkor lehet érezni, hogy valami nagy dolog történik. Sokkal nagyobb, mint a kényelmes életünk többi napján.

Rengeteg megható jelenete volt a tábornak. Amikor az akvaparkban egyedül voltam vezetőként a kismedencében, a fiúk és a kislányok pedig állandóan a nevemet kiabálták a csúszda tetején, csak azért, hogy lássam, ahogy lecsúsznak, akkor is egészen különleges érzés kerített a hatalmába. Úgy éreztem, hogy örömet tudok nekik szerezni csak azzal, hogy ott vagyok és figyelek rájuk. Szegény úszómesternek elég nehéz napot okoztunk, mert a „fiaim” nem akarták tudomásul venni, hogy csak előrenézve és ülve lehet lecsúszni, és még azzal sem tudtam rájuk hatni, hogy mindjárt kitiltanak a medencéből, így csak az esti „jóéjtpuszi” elmaradásával tudtam őket megzsarolni – bár tudtam, hogy ez nem nekik lenne nagyobb büntetés.

De voltak más pillanatok is, döbbenetesek és zavarba ejtőek. Az egyik fiú elmesélte, hogy az iszákos apja egyszer magával rántotta a mozgólépcsőn, és csúnyán felsebezte a combját, ami után alig tudott járni. Egy másik pedig egy szobában él az egész családjával, és még külön ágya sincs.

Többeknek nem volt zárt cipőjük vagy vastag pulóverük, külön az ilyen esetekre az egyik szobában felajánlott ruhákat gyűjtöttünk, azokból lehetett válogatni. Bementem keresgélni nekik pár darabot. Cipőből nem volt nagy választék, így az egyik fiú 39-es lábára csak egy 41-es cipőt találtam, ezért jó szorosan bekötöttem, hogy ne lépjen ki belőle, ő pedig egész héten hordta boldogan. A másikról szinte leesett a nadrág, ezért a saját övemet ajándékoztam oda neki, és közben eluralkodott rajtam a szégyenérzet. Arra gondoltam, hogy mennyire jó helyre születtem, micsoda helyzetben vagyok, és ezt hányszor észre sem veszem. Nemcsak kemény munka és nagy ajándék, de egy kíméletlenül őszinte tükör is a tábor, ami után rengeteg mindent átértékel az ember, és magába néz. Elkezdi kényelmetlenül érezni magát a saját kis életétől, attól, hogy egész évben önkéntelenül is maga körül forog. Hogy megteheti, hogy bemegy a boltba és vásárol magának ruhát és ételt. Hogy vannak szerető szülei, és nincs egyedül. A problémái hirtelen eltörpülnek és nevetségessé válnak.

A tábor legnehezebb része egyértelműen az utolsó nap, amikor el kell búcsúzni azoktól, akik egy hét alatt úgy a szívedhez nőttek, hogy ha tehetnéd, végig velük maradnál. A tudat pedig, hogy a legtöbb gyerek hova megy vissza – árvaházakba, gyermekotthonokba, vagy bár a családjukhoz, de a legsanyarúbb körülmények közé –, csak még jobban megnehezíti a helyzetet. De el kell őket engedni feltöltve, élményekkel gazdagodva, és bízni abban, hogy amit itt kapnak, egész évben kitart majd, és tudnak belőle építkezni.

Az idő sajnos nem áll meg, az év egyik legcsodálatosabb hete elrepül. Én pedig azon kapom magam, hogy integetve futok a busz után, és az az egy vigasztal, hogy jövőre is lesz tábor.

Az egyik vezető egyszer azt mondta: „A mennyország olyan lesz, mint Csobánka, csak nem leszünk fáradtak.” Hát igaza volt