Van kiút a légüres térből

Évekkel ezelőtt méhnyakrákkal diagnosztizálták. Hosszú, nehéz utat tett meg, de túlélte, meggyógyult.

– Mit élt át, és hogyan reagált, amikor megtudta, hogy méhnyakrákja van?
– Biztos vagyok benne, hogy minden ember az életében elképzeli egyszer, hogy milyen érzés lenne, ha az orvosa azt mondaná: „ön rákos”. Pontosan olyan érzés, ahogy ezt a borzalmat el lehet képzelni. Mintha egy légüres térbe kerültem volna, nagy-nagy ijedelem, egyfajta sokk. Az embernek az az első gondolata, hogy meg fog halni. Velem is így volt, aztán ahogy telt az idő, ahogy folyamatosan feldolgoztam az információt, úgy kezdett leülepedni ez a hihetetlen érzés. Ez volt az a pont, amikor rájöttem arra, hogy na jó, most tennem kell valamit, hogy ne haljak meg. Aztán összeszedtem magam, és onnantól jól alakult.

– Mi volt a legnehezebb?
– Hogy minden egyes új információ mindig egy sokkal nehezebb dolgot hozott. Amikor azt mondta az orvos, hogy ki kell venni a méhemet, először nagyon megijedtem. Aztán úgy voltam vele, hogy jól van, nem gond, felállok, és megyek tovább, megoldjuk. Akkor jött a következő nehézség, hogy rendben, de ott van egy négycentis daganat, és lehet, hogy nem csak a méhemet kell kivenni. Mire ezeket feldolgoztam, és új erőre kaptam, jött a következő, aztán a második, harmadik, ki tudja hányadik szörnyű információ. Úgy éreztem, sosincs vége. Az elején még volt erőm, hogy felálljak, de az erő vészesen fogyott. Olyan ez, mint egy lépcső: minden egyes fok mindig egy újabb nehézséget hoz, szerettem volna elérni a tetejére, hogy onnan már csak lefele tudjak menni. A legnagyobb segítségem a családom volt, velük tudtam a lépcső tetejére jutni.

– Végül kiterjesztett műtéte is volt, eltávolították a méhét, az operáció után pedig kemoterápiát kapott. Hogyan dolgozta fel a műtét utáni állapotot?
– Olyan békére leltem az egész betegségem alatt, amit soha addig nem éreztem. Egyszerűen hihetetlen volt. Nem is küzdöttem. Mindig azt mondom, hogy a küzdelem harc, a harc pedig mindig veszteséggel jár. Sosem felejtem, amikor az első MRI-ről hazafelé autózva néztem az úszó felhőket. Hihetetlen nyugalom volt bennem.

– Ez annak az embernek a nyugalma, aki szembenéz a legrosszabbal?
– Elképzelhető. Soha, a mai napig nem tettem fel a kérdést, hogy miért épp velem történik mindez. Egyszerűen azt éreztem, hogy jött valamiért. Azt, hogy miért pont én, sosem kérdeztem, csak azt éreztem, hogy ebből tanulnom kell. És sokat is tanultam, sok mindenben változtam, jobban szeretek élni, merészebb vagyok, lehetetlent nem ismerő, szeretek futni, szeretem a talpam alatt érezni a földet, szívni a friss levegőt. Szentimentálisabb lettem.

– Mire gondol egy rákkal küzdő anya, akinek életmentő műtéte előtt otthon kell hagynia gyermekeit? Az, hogy gyermekei vannak, mennyiben segítették a küzdelemét?
– A gyerekek egyrészről segítettek abban, hogy életben akarjak maradni, másrészről a lehető legszörnyűbb volt belegondolni, hogy az otthon hagyott három hónapos és négyéves gyermekem hogyan fogja feldolgozni, ha már nem leszek. Ilyenkor nagyon helyre kellett pofozni magam. A férjem tanácsolta, hogy ha hasonló gondolataim vannak, mindig mondjam magamban hogy „ezt a gondolatot békében tovább engedem”. Ha ezt elmondom százszor, ezerszer, akkor egyszer csak el fog tűnni. Az elején nagyon sokszor és nagyon sokat mondtam, aztán egyszer csak eltűntek ezek a gondolatok. Csak arra koncentráltam, hogy menni előre. Persze rengeteg olyan alkalom volt, amikor a gyerekek nagyon megríkattak. Nagyobbik lányom sokszor megkérdezte, hogy „anya, ugye nem fogsz meghalni”, holott csak négyéves volt, és sosem beszéltünk erről. Legnagyobb sírás akkor volt, amikor meglátogattak a kórházban, és a nagyobbik gyermekem azt mondta: „Tudod, anya, nekem nagyon hiányzol, de mikor lehunyom a szemem, mindig látlak.” A gyerekek megmentenek, de miattuk még nehezebb.

– Hogyan született meg a Mályvavirág Alapítvány gondolata?
– 2013-ban alapítottuk a Mályvavirág Alapítványt, amely a méhnyakrákos nők gyógyulásáért és a megelőzésért jött létre. Korábban nem volt olyan szervezet Magyarországon, amelyik ezzel foglalkozott volna. Még ma is azt látom, hogy akik benne vannak ebben a betegségben, azokkal nem foglalkozunk eleget. Nagyon fontos a prevenció, de a rehabilitáció is. Öten kezdtük, most ez hétre fog bővülni, és 16 önkéntessel dolgozunk. Nagyon szép ez a két év, amit magunk mögött hagytunk, klubokat tartunk, Mályvavirág Pontok alakultak az országban, hogy mindenhol elérhessék a segítő vonalunkat. Álmunk, hogy gyógyulást segítő programot dolgozzunk ki Magyarországon. Úgy gondoljuk, hogy ez a rehabilitáció első lépése: igenis kell ezeknek a nőknek egy kiterjesztett műtét után lelkileg és testileg is segíteni. Ezekhez pedig egy Mályvavirág Házra van szükségünk, ezen dolgozunk most.

– Miért éppen mályvavirág?
– A mályvavirág a nőt jelképezi: erős, kitartó és nagyon szép, pont olyan, mint a női lélek. Gondoljunk csak arra, hogy mekkora ereje van egy nőnek: a nehéz helyzetekből ki tud jönni. Azt szoktuk mondani, hogy minden nő mályvavirág, csak van, akinek megsérül a szirma. Az én szirmom megsérült.

– Mit üzen azoknak, akiket az orvos méhnyakrákkal diagnosztizál, illetve azoknak, akik nem érintettek ebben a betegségben?
– Az érintetleneknek azt üzenem, hogy bár intim téma, de legalább olvassanak utána, legyen benne a fejükben, járjanak el szűrésre. Nagyon fontosnak tartom a mintakövetést: ha a gyermekem azt látja, hogy rendszeresen eljárok szűrővizsgálatra, akkor ő is el fog menni. A legtöbb rák előtti állapot észrevehető és kezelhető. Megéri az az évente pár pillanatnyi kellemetlen érzés. Annak, aki átéli azt, amit én is, nagyon sok erőre és kitartásra van szüksége és arra, hogy sorstársakkal találkozzon, akiktől merjen kérdezni.