Balaton Zoltán kicsi korától vonzódott a természethez, de kifejezetten beteges, rossz fizikumú, alacsony gyerek volt. Az általános iskola ideje alatt olyan sokat volt beteg, hogy alig tudták leosztályozni. Kiskamaszként azonban a kezébe akadt egy hegymászásról szóló könyv, és egyszeriben megtalálta az életét meghatározó szenvedélyt. Testi adottságai ellenére sikeres hegymászóvá vált, válogatottkeret-tag lett belőle. Csúcsmászóként 1987-ben tagja volt a nyolcezer méter feletti Sisapangmát meghódító magyar expedíciónak. (Kevesen tudják, hogy az utóbbi évek intenzíven reklámozott túrái előtt is jártak magyar hegymászók nyolcezres csúcson.)
– Mire hegymászói pályafutásom véget ért, a kölcsönből finanszírozott utak miatt legatyásodtam, és természetesen erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy ezt a pénzt visszafizessem édesanyámnak – meséli Balaton Zoltán. – Ekkor elkezdtem éjjel-nappal dolgozni. Az életvitelem megváltozott, amikor egy barátom hatására 1994-ben felkeltette az érdeklődésemet a vitorlázás. A Balatonon próbálgattam a szárnyaimat, ahogy sokan mások, de már kezdetektől bennem munkált a vágy, hogy kijussak a tengerekre.
Vannak, akik a szólóvitorlázást tartják a sportág csúcsának, Balaton Zoltán azonban mindig is társaságban szeretett hajózni, így természetes volt számára, hogy feleségével, Orsolyával, majd gyermekeivel, Csengével és Kristóffal induljon útnak. Már első tengeri útján is együtt vett részt feleségével. Az 1996-ban született Csenge pelenkás korától a hajó fedélzetén kúszott-mászott. Kilencévesen apjával kettesben egy nyolcméteres hajón elvitorlázott az Adrián keresztül Olaszországba, majd Szicílián át Máltára és vissza.
– A feleségem kicsit aggódott értünk, de bízott bennem, tudta, hogy épen visszahozom a gyermekünket. Akkoriban nyolcméteres hajóm volt, ám azt nem tengeri utazásra tervezték. Persze azzal is el lehet jutni bárhova, de ez olyasmi, mintha egy Riga mopeddel próbálnánk több ezer kilométerre utazni – folytatja a vitorlázó. – Én is szerettem volna nagyobb közlekedési eszközt, ez persze főként anyagi kérdés. A nagyobb hajót nemcsak megvenni drágább, de fenntartani is. A Földközi-tenger teljes medencéjét bejártuk, hogy ráakadjunk a megfelelő hajóra, végül Angliában vettünk egy harmincéves, 11 méteres vitorlást.
Mivel nem a Földközi-tengeren vették a hajót, nem a görög szigetek között vagy a török Riviérán kezdtek hajózni vele, hanem a Brit-szigetek körül. Ezután úgy döntöttek, még mindig nem fordulnak dél felé, „ahol süt a nap, és jó az idő”, hanem elhajóznak Izlandra, amely ezernyi vulkánjával már gyerekkorában megragadta a családfő képzeletét. De – talán önmaguk megnyugtatására – előrebocsátották, hogy miután elérik Izlandot, fordulnak is vissza dél felé. Ebből a tervből nem lett semmi.
Izlandon ugyanis rádöbbentek arra, hogy a sziget sokkal szebb, mint korábban képzelték, így az azonnali visszafordulás helyett körbehajózták.
Mindez 2012-ben történt. Az azóta eltelt években a Balaton család minden nyarat azzal tölt, hogy az északi sarkkörön vitorlázik, miközben ősztől tavaszig „normális” életet él itthon. 2013-ban – szinte magától értetődő módon – megint útba ejtették Izlandot, de ekkor továbbmentek Grönlandra is. Ezután egyre nyugatabbra jutottak, és közelítettek minden hajós Szent Grálja, az északnyugati átjáró felé. Eközben átlépték az északi sarkkört, és eljutottak egészen az északi 75. szélességi körig. Viszonylag kicsi vitorlással az Északi-sark körül hajózni nem mindig hasonlít kedélyes nyaralásra; hiába van nyár, és hiába van az ember családi körben. Kanada északi partjainál a Balaton család átélt egy 27 órán át tartó vihart. Szinte folyamatosan óránként száz kilométeresnél is erősebb szél süvített, amely őrült módon dobálta a vitorlást a tengeren.
– Több mint egy teljes napon keresztül ugrásra készen kellett állnunk. Sose tudhattuk, hogy melyik pillanatban borul fel a vitorlás, vagy vet ki minket a tenger a part menti sziklákra – emlékszik Balaton Zoltán. – Küzdelmes 27 óra volt. Amikor véget ért a vihar, nem az jutott eszünkbe, hogy soha többé nem vállalkozunk hasonló útra. Épp ellenkezőleg, az a megnyugtató érzés lett úrrá rajtunk, hogy sikerült, ezt is túléltük, és ettől megnőtt a biztonságérzetünk. Bár az is igaz, hogy sok munkát adtunk őrangyalainknak.
Tavaly aztán – már a vihar tapasztalataival a hátuk mögött – elindultak, hogy átkeljenek az északnyugati átjárón. Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő északi vízi utat évszázadokon keresztül keresték az angolok, hogy azzal váltsák ki Dél-Amerika megkerülését. Azt az útvonalat ugyanis a spanyolok ellenőrizték. A leghíresebb expedíció Franklin kapitány nevéhez fűződik. Mindkét hajója és 160 főnyi legénysége odaveszett a XIX. században. A hajókat csak néhány évvel ezelőtt találták meg. Végül a múlt század elején Amundsennek sikerült először átkelnie a két óceán között. Azóta alaposan átalakult a táj az északnyugati átjáró vidékén. A globális felmelegedés miatt a sarki jég erős olvadásnak indult, az átjáró hajózhatóbbá vált.
Balatonék vállalkozását végül siker koronázta. Maia nevű vitorlásuk egyike lett annak az alig százharminc, nem jégtörő kis hajónak, amelyek tavaly év végéig végighaladtak az északnyugati átjárón. Az átkeléssel egyébként sokan próbálkoztak az elmúlt években, ám a hajók nagy többsége visszafordulásra kényszerült. Bár erről nem ismerünk statisztikákat, gyanítható, hogy az egy kiskorú és egy éppen csak nagykorú gyermekkel utazó családok közül még kevesebben jutottak át az átjárón. Csenge és a többiek mára szakértőjévé váltak a jéghegyek közötti vitorlázásnak.
– Amikor tavaly augusztus 12-én odaértünk az északnyugati átjáró keleti bejáratához, olyan nagy volt a jég, hogy komolyan fontolóra vettük mi is a visszafordulást. Általános szabályunk, hogy csak addig a pontig megyünk el, ameddig a természet engedi. Senki sem akar befagyni az átjáróba – mondja Balaton Zoltán. – Mielőtt itthonról elindultunk, arra kértem az akkor nagykorúvá váló lányomat, hogy segítsen nekünk átjutni a Csendes-óceánra (korábban ez afféle kötelező családi program lett volna). Azzal igyekeztem meggyőzni, ha sikerül, akkor jövőre már nem muszáj velünk jönnie. Nagyon örültem, hogy végül önszántából döntött úgy, hogy idén is velünk tart.
Balatonék utazásai nem értek véget az északnyugati átjáró meghódításával. Azóta átjutottak a Bering-szoroson, megkerülték Alaszkát. Kamcsatkára is átmentek volna, de az oroszok válaszra sem méltatták előzetes megkeresésüket. A hajó most Alaszkában telel (az előző években Izlandon, Grönlandon és Kanadában várta meg a tavasszal visszatérő gazdáit). Talán idén eljutnak Kamcsatkára is.
A Balaton család a kalandjairól hajónaplót vezet a balatonok.hu oldalon. Sőt az érdeklődők – a kapcsolatfelvételt követően – akár velük is tarthatnak.
