„Csókolom, a Peti lejöhet játszani?” „Majd ha kész a házi, nézhetsz tévét.” „A Kriszti ma nem volt suliban, átviszem neki a leckét.”
Na, ezek és az ehhez hasonló mondatok vesztek el szépen a múlt ködében, és jöttek helyettük újak, például ilyenek, hogy „LOL, a többit majd priviben”, „Meglocsolom a virágokat a Farmville-ben, aztán tali a Fészen”.
Egymástól markánsan elkülöníthető generációk élnek egymás mellett, olyanok, akik még hordozzák a letűnt világ emlékeit, de megtanulták kezelni a digitális vívmányokat, és olyanok, akik már eleve a modern számítástechnika neveltjei. Előbbiek csak digitális bevándorlók, utóbbiak egyenesen digitális bennszülöttek.
A könyvfesztivál egyik igazán izgalmas könyvbemutató beszélgetésén Péczeli Dóra kérdezte Klausz Melindát abból az alkalomból, hogy megjelent Megosztok, tehát vagyok című kötete. Bár úgy gondoltuk, e világban járva-kelve, fejünket nem a homokba dugva elfogadó békességben élünk kis bennszülöttjeinkkel, azért egy-két elhangzó adat szíven ütött még bennünket is.
A beszélgetés, akárcsak a kötet, azt taglalta, hol tartunk a tudatos közösségimédia-fogyasztóvá válás folyamatában. A kérdés és a rá adott válaszok másként érintik az egyes generációkat: a tinik sokkal inkább kitettek a zaklatásnak, a digitális gúnyolódásnak és annak, hogy saját virtuális térben elkövetett cselekedeteik később is komoly következményekkel járhatnak. Az idősebbekre ugyanakkor az jelent nagyobb veszélyt, hogy jóhiszeműségüknél fogva megvezethetők, így lesznek gyakran az adathalászat vagy az álhírek áldozatai.
A kiváló alapossággal, tudományos igénnyel megszerkesztett, egyben szórakoztató, a figyelmet lekötő feladatokkal ellátott kötet ennek jegyében egy-egy fejezetet szentel a csecsemő-, kisgyermek-, gyermek-, tinédzser, felnőtt- és nyugdíjaskornak.
A könyvbemutatón elhangzottak a mindannyiunk számára legféltettebb gyerekekről szóltak az idő nagyobb részében. Ki tudná megtippelni, hány órát töltenek a tinik a virtuális térben? Tegyék meg tétjeiket, majd lássuk a megdöbbentő választ: hét órát, naponta és átlagosan. A mára értelmezhetetlenül anakronisztikussá vált nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás határai elmosódnak, és a kütyüzés szinte mindhárom fázist érinti. Lehet-e távol tartani, tiltani a gyerekeket e tevékenységtől? Talán nem is érdemes ilyesmivel próbálkozni – emeli ki Klausz Melinda. Arra emlékeztet, miként reagálnak a mindenkori fiatalok – egykor mi is – a felnőttek tiltására, és ma már óhatatlan az okoseszközök használata.
Nem a pánikkeltés volt a szerző célja, de azért bőven akadnak olyan dolgok, amelyek aggodalommal tölthetik el az olvasókat. Bár régen is megtörténhetett a baj, azért az elhangzottak tükrében az egykori homokvárépítős, bújócskázós, hógolyózós világ egy kicsit ártalmatlanabbnak tűnhet fel ma. Sorjáznak a pozitív érzeteket semmiképpen sem keltő új keletű fogalmak. Ilyen a közösségi média stressz szindróma, amely az alkoholhoz, cigarettához vagy drogokhoz hasonló elvonási tüneteket is takarhatja akár. Az idősebbek is megélhették már, milyen a fantom rezgés, amikor azt hisszük, csörög a telefon.
Szorongást, félelmet okozhat, hogy gyermekeink gyakran azt hiszik, kimaradnak valamiből, ha nincsenek jelen állandóan a virtuális térben. Személyiségformáló tényezővé vált a like, a tinédzserek ebben mérik a sikert és a népszerűséget. Olyan értéke van, akár a valutának, holott régebben egy mosoly, egy simogatás vagy egy dicsérő szó jelenthetett elismerést. A fiatalok bármeddig emelhetik a tétet egy-egy elismerő hüvelykujjért.
Kiderült az is, hogy a hat és tizenhat év közötti gyerekek gyakran állnak szóba idegenekkel az interneten, és minden ötödik élt már meg zaklatást. Az internet előtti világban jellemzően az erősebbek, a hangadók zaklatták a többieket, ma már bárki megteheti. Zaklatásnak az minősül ma, ha nem akarunk megkapni egy tartalmat, amelyet mégis megkapunk.
Számos rosszindulatú kezdeményezés használja ki az ember és a gyerekek természetes játékkedvét, versengésre hajlamos természetét. Emlékezzünk csak, nem is olyan rég tiszteletben álló polgárok, közéleti személyiségek is jeges vizes vödörrel öntötték nyakon saját magukat, és bár a jobb érzésűek nem gondolták már akkor sem, hogy ez a polgári hagyományok egy újabb kedves, tradicionális megnyilvánulása, a jelenség az elfogadható – igaz, nehezen értelmezhető – tartományban maradt. Azóta viszont számos olyan kihívás jelent meg, amely már komoly veszélyeket rejt, akár az életre is veszélyes lehet. A gyerekek ugyanis kudarcként élik meg, ha nem teljesítenek valamilyen elvárást, és emiatt gyávának tűnnek fel. Ráadásul ez újabb és újabb zaklatás forrása is lehet. Miről ismerjük fel, ha gyermekünket az interneten bántják? Az áldozatok gyakran fordulnak magukba, válnak titokzatossá és mélabússá, jegyeik romolhatnak.
Klausz Melinda könyvéből az is kiderül, mikor tekinthető függőnek valaki: ha az online töltött idő meghaladja az offline – sétával, barátokkal, beszélgetéssel – töltött idő kétszeresét, akkor bizony érdemes belátnunk, kialakult a függés, amit tudatosan kell leépítenünk úgy, hogy előbb csak öt-tíz percre, majd hosszabb időszakokra válunk le eszközeinkről.
Kötelező olvasmány lehetne a Megosztok, tehát vagyok, egyrészt mert húsba vágó, mindnyájunk számára jelenlévő, sőt az egész életünket behálózó problémát dolgoz fel, másrészt mindezt szórakoztatóan, a figyelmet mindvégig éberen tartva teszi. Arról nem is beszélve, hogy végigolvasása kiváló offline tevékenység.
