Múzeumok helyett rendőrőrsöket látogattunk

Felejthetetlen kirándulás Grúziában, ezeréves kőtornyok a Kaukázus árnyékában. Egy nap alatt a télből a nyárba.

Mestiában a csapat felkészül a szétválásra: négyen nekimegyünk a Bolsoj Kaukázusnak, ketten közülünk pedig a tenger felé veszik az irányt a még birtokon belül lévő Mitsubishi Monteróval.

A négyes csapat célja elérni a 2700 méteres magasságot. 12 kilós hátizsákokkal indulunk el a körülbelül 10 kilométeres túrára. Az első három kilométer embert próbáló, 800 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni. Az egész országban mindenhol látni kóbor kutyákat, hozzánk is csatlakozik kettő, majdnem a végcélunkig követnek minket, míg egy a hegyről érkező lengyel csapathoz csatlakozó három ebet számláló falka neki nem támad egyiküknek. Majdnem széttépik ott helyben a kis korcsot, de pár jól irányzott rúgással sikerül őket szétválasztani.

Fent egyre jelentősebb hótömeg nehezíti az előre jutást. Térdig, majd combig süllyedünk némely lépésnél. Aztán fent vagyunk, két méteres hórétegen állunk. A csúcs közelében egy sátor áll. Egy ukrán srác vert itt tábort. Már harmadik napja időzik a 4-5000 méteres hegyek árnyékában. Egy indián nyugalmával áll kint a sátra előtt, és nézi a csúcsokat. 

Megkezdjük az ereszkedést. A tervünk az, hogy az éjszakát a hegyen töltjük. Sárga, lila, fehér kis virágokkal borított, csermelyekkel szabdalt lápos vidéken keresztül érünk el a már fenyőkkel övezett táborhelyünkre. Körülbelül 2000-2200 méteres magasságban állítjuk fel sátrainkat, amelyek egyike egy gyerekeknek kerti időtöltéshez szánt kétszemélyes sátracska. Nagy nehezen sikerül tüzet raknunk, parafadugó és mécses segítségével, a környező növényzet ugyanis a korábbi napok heves esőzései miatt gyújtósnak alig használható. Vacsorára energiaszeleteket és khachapuryt eszünk (sajtos-túrós lepény). Már gyülekeznek az esőfelhők, lefekszünk, és leszakad az ég. A sátrunk hamar feladja, a fala csuromvíz. Ki jobban, ki rosszabbul, de alszunk délelőtt kilencig.

Miután visszaérünk Mestiába, hívjuk a tengerparti csapatot, hogy jöjjenek elénk az autóval. 800 forintos percdíjjal beszélve a telefonon derül ki, hogy a jármű a rendőrségnél van. Négyfős csapatunk is kettéválik, az egyik csoport Tbiliszibe, mi pedig Batumiba, a tengerhez indulunk, hogy visszaszerezzük a dzsipet. Helyi iránytaxikkal, a marsrutkákkal könnyen és olcsón lehet utazni az országban, bár mindez időigényes (mint ahogy mindenféle közlekedés). Nincsenek igazán jelentős távolságok, de az úton kóborló tehenek és kutyák, valamint az utak minősége lassítja a forgalmat.

A georgiai utca- és városkép „bohémságát” is meg kell szokni. Borzalmas, lerobbant paneltornyok, monumentális, elhagyott vasbeton romok, azbesztes palatetővel borított, a be nem fejezettség érzetét sugárzó óriási családi házak (nagyon szeretik a bonyolult lépcsőrendszereket, az emeleten lévő erkélyajtókból pedig a levegőbe lehet azonnal kilépni) között vezetnek az utak. Rendkívül sűrűn lehet látni autóbontó és gumis garázsokat, minden kertben ipari fémhulladék és traktor, valamint teherautó-maradványok állnak. A járművek nagy része, amelyekkel közlekednek, is sérült, bár sok komoly, nagy teljesítményű nyugati gépkocsit látni.

A grúzok többsége ortodox keresztény: a marsrutkákban és az autókban is Szűz Mária-ikonok vannak. A helyiek nem igazán beszélik az angolt, az odautazók pár orosz kifejezéssel sokszor könnyebben meg tudják magukat értetni.

Ezt az ozurgeti rendőrségen (kiderült, hogy a terepjárót ebben a városban őrzik) is megtapasztaljuk, a kapitányságon egyetlen ember sem tud még alapfokon sem angolul. Aztán mégis sikerült valahogy megértetnünk egymással, hogy tíz órakor lesz a megbeszélés, mégpedig az orosz gyeszity (jelentése: tíz) szó sűrű ismételgetésével. Az autót végül a kölcsönző cég illetékesének segítségével szerezzük vissza. Azon kívül, hogy egyikünk nemzetközi jogosítványát bevonták (az intézkedés nem érintette a magyar okmányt), és fél évre kitiltották a kaukázusi ország közútjairól, viszonylag szerencsésen megúsztuk az incidenst. 

A nagy izgalmakat a tengerparti Batumiban igyekszünk kipihenni, immár újra négyen. Másfél napunk van erre. Egy nap alatt a kaukázusi télből a nyárba érkezünk, a Fekete-tenger 17 fokos, meg is mártózunk benne. A partról is lehet látni, pár méterre tőlünk delfinek ugranak ki a vízből. Korzózunk a pálmafák közötti sétányon, fellanovkázunk a hegyre, hogy letekintsünk a tengerre és a városra. Mivel a nyári szezon előtt érkeztünk, az embertömeg is elviselhető, de a parti vendéglátóhelyeken lévő készülődésből érezni, hogy irgalmatlan emberáradat lehet itt a nyári hónapokban. A szállás egyébként rendkívül olcsó, fejenként körülbelül 1500 forintnak megfelelő lariból a tengerre néző lakosztályt tudtunk bérelni.

Kiruccanásunk végén Kutaiszibe megyünk, hogy találkozzunk Tbilisziből érkező két társunkkal, és immár újra hatan induljunk vissza Budapestre. Grúziában május 26. állami ünnep, 1918-ban ezen a napon kiáltották ki az ország Orosz Birodalomtól való függetlenségét. Kutaiszi belvárosában koncerteket tartanak, katonai járműveket állítanak ki.

A repülő hajnali öt után indul (két óra az időeltolódás), úgyhogy az utolsó éjszaka még felmegyünk a Bagrati székesegyházhoz, amelyet a 10 század végén kezdtek el építeni. A katedrálist a 2000-es évek végén rekonstruálták, ennek nyomán majdnem le is vették az UNESCO világörökség-listájáról, azóta is a veszélyeztetett világörökségi helyszínként van nyilván tartva.

Még mindig van négy óránk az indulásig, ezért beülünk egy éjjel-nappal nyitva tartó étterembe, amely első ránézésre teljesen szokványos helynek tűnik, ám idővel kiderül, hogy a vendégek számára kialakított nyilvános helyiségből különtermek nyílnak. Erősen bódult állapotú figurák időznek itt – ópiumbarlangnak tűnik.

Reggel hétre érkezünk Ferihegyre. Mivel senki sem várja kis csapatunkat Budapesten, buszra szállunk, és elindulunk a repülőteret a várossal összekötő bekötőúton hazafelé.