Ismertem idősödő embereket, akik telente melegedni jártak Budapesten az Örs vezér téri üzletükbe, sokgyermekes családok pedig azért mentek rendszeresen IKEA-ba, mert ott csak száz forint volt a hotdog.
Mindez persze nem a svéd bútorüzletet jellemzi, hanem a magyar közállapotokat, de azt talán jelzi, hogy a kék-sárga színekkel operáló multicég a társadalom egészen széles rétegét képes megszólítani. Ezért mindenképpen eseményszámba megy, hogy szerdán, vagyis június 14-én Budapesten megnyílt a lánc harmadik hazai áruháza. Ráadásul a legnagyobb: Soroksárra tizenhétmilliárd forintból egy 34 ezer négyzetméter hasznos területű dobozt építettek, és ez majdnem kétszer akkora, mint a budaörsi üzlet.
Mi, magyarok valamiért gerjedünk a nagyáruház-megnyitókra – ugyan semmiféle nyitási kedvezményt nem hirdettek szerdára, amikor este hét körül megérkeztünk az M5-ös autópálya melletti gigantikus parkolóba, csak szerencsével, egy távozó frissen hűlt helyére lecsapva tudtunk leparkolni. Dizájnról a bolt esetében fölösleges beszélni: baromi nagy kék-sárga tömb, épp mint bárhol a világon.
Az ajtón belül már hordákban közlekedtünk – csalóka volt az a reményünk, hogy ugyan sokan lesznek, de a nagy alapterület miatt szét fog oszlani a tömeg. Az emeleten berendezett szobák vannak, de egy-egy menőbb fotel előtt szinte sorba kellett állni, hogy kipróbáljuk. A lakberendezők kitettek magukért, de minden bizonnyal a szomszédos Ausztriából is inspirálódtak, mert az egyik nappalinak berendezett kuckóból börtönszerűen berácsozott, lakattal elzárt lépcső vezetett a nem létező emeletre. Már azt vártuk, hogy megjelenik egy Natascha Kampuschnak öltözött eladó, hogy ránk sózzon egy pincebútort.
IKEA-ba járni egyébként egy szociológiai és nyelvi kalandtúra. Gerleként turbékoló szerelmespárok tervezgetik a Malm ágykeretbe öntött jövőt, de akár egy Ekebol kanapé vagy egy szokatlan színben pompázó Vinterbro ruhásszekrény is képes eksztatikus örömöt kiváltani a vevőből. A vásárlás élményét plüssállatokért hisztiző gyerekek teszik kerekké, és olyan mondatok hangzanak el percenként, amelyekért súlyos söröket fizetne bármelyik kortárs író. Mi egy hölgy szájából a következőt csíptük el: „Olyan cukik lennénk, ha ebbe a pokrócba csavarva ülnénk egy mécsessel a teraszon!”. A férj (barát?) kissé illúzióromboló módon azt válaszolta: „Már a múltkor is megígérted, hogy többet nem jövünk IKEA-ba, b***d meg!”
Persze természetesen nemcsak pokróc, mécses is kapható tonnaszámra.
A vendéglő külön történet, az áfonyás öntettel megbolondított svéd zászlós húsgolyó immár fizetésnap utáni sarokköve lett a magyar gasztronómiánk. Az új áruházban külön kávézórészleg is nyílt, de mi, merő mazochizmusból, a vacsorázni óhajtók majd félórás sorába álltunk. Rántott kamamber, húsgolyó – természetesen a nagyobb, tizenötös kiszerelésben –, süti és a Family kártyával járó ingyentea kétezerpárszáz forintért egész jó ár, érthető, hogy nagy a tumultus a kasszánál.
Hogy ne menjünk haza üres kézzel, veszünk bútorszövetet, amelyet magunknak kell kicentizni, levágni, becsomagolni és felcímkézni – a gép által nyomtatott árucímke szerint éppen az Örs vezér téri boltjukban vásárolunk.
Közeleg az este kilences zárás ideje, ennek ellenére zajlik az élet a boltban, még az Országos Mentőszolgálat három, egyenpólóba öltözött munkatársa is ott bóklászik a lámpaosztályon. A kasszáknál jókora sor, ezért az önkiszolgáló részt választjuk, így hamar szabadulunk. A parkolóban már vannak helyek, de még meglepően sok az autó – hogy mi lesz itt az első hétvégén, el sem tudjuk képzelni.
