A japánok két jelentős, a természethez kapcsolódó, viszonylag hosszú időtartamú ünnepet ülnek. Az első a tavasszal a déli szigetekről induló, az északi Hokkaidóig húzódó cseresznyevirágzás (hanami), míg fél évvel később a színesedő falevelek épp az ellenkező irányban mutatják meg magukat. A természet színváltozásának aktuális állását még az időjárás-jelentés részeként is mindig feltüntetik.
– Szép lassan sétáltunk a széles központi fasorban, s csodáltuk a kétoldalt sorakozó őszi fákat – írja le a legjellemzőbb igével a most Nobel-díjjal méltán elismert Kazuo Ishiguro a japánok hozzáállását A lebegő világ művésze című japán témájú regényében.
A sárguló ginkó mellett elsősorban a piros japán juhar leveleire gondolnak, amikor a momidzsit emlegetik, melynek egyik első, legismertebb leírása Muraszaki Sikibu egy évezrede írt terjedelmes művében, a világirodalom első regényeként emlegetett Gendzsi szerelmeiben (más fordításban Gendzsi regénye) olvasható. A természet e sintoista tiszteletével, rituális megfigyelésével – vagy ahogy Satori Bhante A sintoizmus című könyvében írja –, egzisztencialista szemléletével ezek a fák mélyebb gyökereket szőttek a kultúrába, mint mifelénk. Bruce Feiler Learning to Bow: Inside the Heart of Japan című írásában hozzáteszi, hogy a levelet nézőnek olyan személyes közösséget kell teremtenie a levéllel, melyben az ember belép a természetbe, míg a természet az emberbe, ez a nyugati vallásokban az Isten és az ember magánkommunikációjának feleltethető meg. Umemoto Takehiro, aki egy éve föllelkesítette magyar nyelvű kérdőívével a Facebookozókat, azt is megjegyzi, hogy szerinte a szokás nem tartandó valamiféle nőiesen ellágyuló szentimentalizmusnak.
A Heian-korszakban (794–1195) az arisztokrácia elfoglaltságának számított, momidzsigarinak nevezték, ami levélvadászatot jelent. Magyarázata, hogy a vadászat időszakában járunk, mely nem ennek a rétegnek a kedvtelése volt, helyette ők például a hegy istene által vörösre festett levelek gyűjtögetésével szórakoztak. Torímoto Jukio, a Kiotó Notre Dame Egyetem professzora megjegyzi, amíg a cseresznyefák a kastélyok kertjeiben is pompáztak, a juharfák kedvéért ki kellett menni a hegyekbe. A színes lombkoronasátor alá érve piknikeztek, zenéltek, játszottak, ami ma is nagy divat baráti társaságok vagy akár munkahelyi csapatépítő gyanánt, csakúgy, mint a virágzó cseresznyefák alatt. A hajdani kiváltságosok után az Edo-korszakban (1603–1868) már megtehette ugyanezt bárki, most mindezt helyi fesztiválokkal is kiegészítik. A mai és a Heian-kori szokások között érdekes dilemmát vet fel a cikk kapcsán Szanada Juri, aki az Oszakai Egyetemen tanult magyarul, mondván, manapság zavaró, ha egyesek ágakat törnek le. Amíg mi ezt vita nélkül vandalizmusnak minősítjük, náluk kultúrtörténeti előzménye lehet, mivel ez korabeli szokás volt, hogy minél közelebbről vehessék szemügyre a leveleket.
A momidzsinek történelmi mellett mitológiai vonatkozásai is vannak. A vörös színről több mindenre is asszociálhatnak a japánok, például a sintó kapuk színére, a zászlajuk felkelő napjára, de a lemenő napra is, melynek színe ugyanúgy sárgából narancsba, majd pirosba vált, akár a juharlevelek. A napról pedig a napistennő, Amaterasu jut eszükbe, akitől a császári család származtatta magát a második világháború végéig, amikor Hirohito császár amerikai nyomásra visszavonta ezt. De Amaterasutól is el lehet jutni a piros levelekig: Izanagi isten szerető felesége, Izanami nyomába eredt az alvilágba, miután az belehalt a szülésbe, ám csak a bomló testet találja meg. A látványtól egy patakban arcot mosva szabadul meg, ekkor pattan ki bal szeméből Amaterasu. Az Izanagit és Izanamit megszemélyesítő két sziklát a házastársi köteléket szimbolizáló vastag kötél fűzi össze a tengerben. Ilyen Takesi Kitano Bábok című filmdrámájában a férjet és feleséget egymáshoz rögzítő kötél, mellyel történetük végén néhány tűzpiros juharlevelet – vagyis a telet megelőző élet utolsó jeleit – áthúznak a hóba, a halálba. E levelek tehát élet és halál határát jelentik, amire motívumként az irodalomban is utalnak: „O-Jone gyengélkedése még az ősz derekán kezdődött, amikor a momidzsi fonnyadó, sötétpiros levele ráncosan összepödrődött”. Ám a még ép levél a kontemplatív élet csúcsát jelképezi, ahol mulandóságunk és a természetben rejlő istenség egyaránt megnyilvánul: „Szószuke a verőfényes őszi ég alatt az életnek egy egészen új, eddig nem ismert ízét fedezte fel. A momidzsi égőpiros színű levelében mindhárman együtt gyönyörködtek” (Nacume Szószeki: A kapu).
Izanagi jobb szeméből származik Cukujomi holdisten. A momidzsit a holdnézés ünnepe vezeti be szeptemberben, mely régen az aratás kezdetéhez fűződött. A Holdat figyelve egykor nyulat véltek látni krátereiből kirajzolódva, amely éppen egyik kedvenc édességüket, a mocsit készíti (a legenda kínai eredetijében az örök élet elixírjét). Az ételek a momidzsi idején is jellemzőek. Vagy magával a levéllel sütnek valamit, például – a nevében portugál eredetét hordozó – tempurát, vagy juharlevél alakú édességekkel örvendeztetik meg egymást, esetleg ilyen formában rendezik el az ennivalót. Sőt, ilyenkor még a csirkeláb is kelendőbb, mivel az a juharlevél ujjas elrendezésére emlékezteti őket. Ezenkívül a mindennapi élet több pontján is felbukkan, szerepe lehet az enteriőrben is: a japán stílusú szoba házi szentélyét ilyen motívumokkal szokás díszíteni. Felbukkan a divatban, jellemzően a kimonón, mely szerencsés módon egyszerre népviselet és ünnepi öltözék. Megjelenik népdalban, de Momidzsi nevű animealak is van. Előszeretettel ábrázolták olyan képzőművészek is, mint Hokuszai vagy Hirosige, és persze az irodalomban, jellemzően a tanka, illetve az ebből rövidült haiku kedvelt természeteleme.
Ahogy Oncsi Micsiha volt magyar szakos oszakai diák elmondta, a japánok nagyra értékelik, mélyebben megélik azokat a békés időszakokat, amikor nem történik semmi szörnyűség. A föld mozgásának jeleit, a vulkánkitörést, a cunamit, a földrengést egy régi japán mesében azzal magyarázták, hogy egy hatalmas harcsa fickándozik a szigetek alatt. A mese mellett az óvodások azzal is megismerkednek, mit kell tenni, ha mozogni kezd alattuk a talaj. A természeti katasztrófáktól mentesebb országokban jobban lehet jövőt tervezni, míg ők a mostban élnek. Aszai Rjói XVII. századi író, buddhista pap tanácsa szerint az élet átmenetisége miatt a pillanatban kell élni, elmerülve a juharlevelek szépségében.
