Egy egész ország válhat szereposztó dívánnyá

Nem az amerikai elnök az első, nem is az utolsó politikai vezető, akin a narcisztikus személyiségzavar jelei tetten érhetők.

– Mikor kaphatnak erre felhatalmazást?
– Személyes diagnózisalkotás nélkül elvileg nem beszélhetnének pszichés zavarokról, így narcizmusról sem. Sőt, még akkor sem, ha a személyiségzavart maguk diagnosztizálnák. Ennek oka, hogy ilyen esetekben a személy védelmet érdemel. Borzasztó lenne, ha mindenféle pszichológusok előállnának, és nyilvánosan diagnosztizálni kezdenék azt, aki valaha eléjük került. Viszont ha a személynek akkora hatalma van, hogy az veszélyes a közösségre, akkor prioritást kell váltanunk. Akkor már a személy védelme nem áll a közösség védelme fölött. Szép dolog ugyanis, hogy valakinek vannak gondolatai a globális felmelegedésről, de Donald Trump a világ egyik vezető hatalmának vezetőjeként állítja azt, hogy ez a jelenség nem létezik. Holott a világ szén-dioxid-kibocsátásának mértéke az ő döntései nyomán százalékokban mérhetően változni fog. Tehát ezen múlik, hogy áldozattá válnak-e emberek a felmelegedés és a viharok következtében, vagy mondjuk lesz-e baj tíz generációval később. Trump ezzel nem foglalkozik, a kérdést elintézi annyival: ő nem hisz benne. Erre a hozzáállásra mondhatjuk azt, hogy narcisztikus jellemvonás, és hogy van erre diagnózis, de a lényeg embernyelven annyi, hogy az amerikai elnök a tudomány fölé helyezi magát. Ebben a narcizmus felismerhetősége csak azért fontos, mert ez a személyiségzavar magyarázza azt, hogy számára a tudomány figyelmen kívül hagyható, és valószínűsíti, hogy ugyanez a mechanizmus az illető további ítéletalkotását is döntően meg fogja határozni, önreflexió és belátás nélkül. A kutatók megállapításai vagy a valóság úgy általában vagy passzolnak a malignus narcisztikus vezető elképzeléséhez, vagy nem. Ha nem, akkor szerinte nem is érvényesek.

– Nem ez Trump egyetlen furcsa állítása
– Nem, ráadásul úgy tűnik, a dolog világszerte elharapódzik. Míg az Egyesült Államokban a Trump okozta viharok ellenére az intézmények egymástól való független, kontrolláló működése nem csorbult, addig más, sebezhetőbb országok rosszabbul járhatnak az egész társadalmat tekintve. A kétezres évek nagy válsága, a rengeteg háborús konfliktus, ami részben rossz döntések, részben történelmi szükségszerűségek nyomán keletkezett – legyen szó a Közel-Keletről, Észak-Koreáról vagy másról –, a terrorizmus globális feltörése, a népvándorlás mind növelte az emberek kiszolgáltatottságérzését, védelemkeresését, archaikus félelmeit. Ha ilyenkor jön valaki, aki azt mondja: védelmező apává fog válni, mellette az emberek biztonságban lesznek, ehhez pedig nem kell mást tenniük, csak átadniuk a szabadságjogaik és a józanságuk egy részét, akkor arra az emberek már könnyebben rábólintanak. Másodlagos, hogy ezzel a vezetők és a köreik járnak valójában jól. Az csak apróbetűs rész. A „narcisztikus együttműködés rendszerében” az irányítók olyan szimbólumokat, jelszavakat, szerethető dolgokat mozdítanak meg a tömegek lelkében, amelyekre nagyon rá lehet hangolódni. Ilyen például az erő, a nemzet, az összefogás, a harc. Az ilyen rendszereknek az ellenségek is szériatartozékai. Illetve az is, hogy számos dolog igazságtalanságokra épül: az előrejutásban vagy a szimpla boldogulásban gyakran nem az számít, hogy az illető ügyes vagy jól csinál valamit, hanem az, hogy jól tud-e illeszkedni a rendszer elvárásaihoz. Így válhat egy egész ország szereposztó dívánnyá, ahol a rendszer kényeztetése az elvárt norma. Ezzel párhuzamosan csökken a szolidaritás, nő a szégyen és a frusztráció. Mindez tovább atomizálja az embereket, akik még dühödtebben fordulhatnak egymás ellen. Erre kell egy levezető megoldás: meg kell nevezni, kik a külső és a belső ellenségek.

– A narcizmusra még Lyndon B. Johnsont, az Egyesült Államok harminchatodik elnökét szokták példaként felhozni.
– Zimbardónál és Aronsonnál is olvashatjuk ezt. Ő a maga korában részben megtestesítette mindazt, amit ma a trumpizmus, illetve amit itthon is sokszor látunk. Johnson szélsőségesen egocentrikus volt. Indulásakor tíz-húszezer amerikai katona tartózkodott Vietnámban, logisztikai célokkal, a végén pedig százezres nagyságrendben voltak kint katonák, harcászati célokkal. Az elnök egy-két hét alatt meg tudta változtatni a meggyőződését, és ugyanolyan lelkesedéssel tudta képviselni az újat. Ha emiatt kérdőre vonták, felháborodott, és áldozatnak tekintette magát.

Csehország most megválasztott elnökének is ez a módszere, kíváncsian várjuk a fejleményeket. A rosszindulatú narcizmusban ez általánosságban is jellemző: Milosevic is gyakran kommunikált úgy, mintha áldozat lenne. Az ilyen személyiségek összezavarják a hallgatóságukat, még az áldozataik lelkét is, mivel megfordítják a szerepeket, és a beállításukban az agresszor válik áldozattá, akit ártatlanul támadnak.

– Mennyire intelligencia kérdése az, hogy erre valaki fogékony-e?
– Szoros korreláció szerintem nem nagyon van. Azt gondolnánk, hogy aki tájékozottabb, az védettebb, de ha körülnézünk a saját hazánkban, akkor itt sem azt tapasztaljuk. A nagyon erős manipulációval szemben védettséget sem az iq, sem a tájékozottság, sem a műveltség nem ad. A személyünk és a csoportunk vakfoltjai, az információk közötti újabb és újabb szelektálás gyakran megakadályozzák, hogy mást gondoljunk, mint amit addig is hittünk. Inkább az önigazolásunkat kapcsoljuk turbófokozatba, vagy leállítjuk a gondolkodásunkat, ha a meggyőződésünkkel ellentétes információba botlunk. Az ilyen kampányokat az emberi természetre alapozzák, arra pedig hatással lehet lenni azzal, ha olyasmit ragadnak meg, ami az elmének fontos. Itthon ennek egyik szimbolikus, meghatározó állomása volt 2002 tavasza, amikor felmerült, hogy a nemzetük sorsát igazán szívükön viselők március 15-étől az áprilisi választásig kokárdát hordanak. Ettől az emberek elkezdtek megbolondulni. Sokan átélték azt a kínt, hogy kettészakadt az ország, ismét megharagudtunk egymásra. Ez egy nagyon jellegzetes manipulatív eszköz. A mostanra kiépült rendszernek ez egy korai, ijesztő jelzése volt, hogy hogyan tekint ránk, hogy fog bánni velünk, ha hatalomra jut. A narcisztikus rendszereknek mindig van egy olyan sajátossága, hogy a hatalom látszólag nagyon intim viszonyba lép a közösség egy részével. A vezetők meghitt, szeretettel teli, a kollektív tudattalant simogató világot teremtenek. Ellenség is mindig kell, az nagyon felértékelt dolog. Tehát társadalmi szinten is ugyanaz történik, mint ami a malignus narcisztikus emberek lelkében: a saját agressziójukat sűrítik veszélyes képekbe, és azok kivetülhetnek különböző csoportokra és személyekre, akiket aztán támadhatnak. Természetesen fontos leszögezni, hogy társadalmi és történelmi szituációkat nem lehet egyéni patológiákkal megmagyarázni. Ezek olyan jelenségek, amelyekkel foglalkoznunk kell, és ha hasonlóságot látunk, még éberebbnek kell lennünk.

– A plakátkampányok hatása érezhető ily módon?
– Több ilyen élményem is van. A legutolsó az volt, amikor a várnegyed egyik buszmegállójába odaért egy olasz pár. Nem hangoskodtak, egyszerűen csak olaszul beszélgettek. Erre a mellettem ülő, szépen felöltözött kutyás hölgy azt mondta: „Rohadjatok meg!” Egy korábbi esetnél egy arab fiú beszélgetett a telefonján, mit ad isten, arabul, őt gyakorlatilag megtámadták: egy úr nagyon közel ment hozzá, fröcsögve beszélt vele. Rászóltam, de nekem is csak fröcsögött, pedig semmi rosszat nem mondtam, egyszerűen csak jeleztem: nem szabad másokat bántania.

– Ilyesmire azért régebben is volt példa
– De nem ilyen számban. A napokban például kikanyarodott egy autó, egy bácsi pedig intett neki, hogy menjen bátran, elengedi. Erre az ablakon kikiabált a sofőr, és mindössze annyit mondott: „Azt a zsidó fajtádat!” Nem emlékszem, hogy korábban ez mindennapos lett volna. Nem dereng az sem, hogy bennem minden héten felmerült volna az, hogy népnevelői célzattal emberekhez forduljak azért, hogy megkérdezzem, mit miért tesznek, vagy jelezzem, nem szabad valamit megtenniük, valakit bántaniuk. A helyzet súlyosságát az őcsényi eset is mutatja. Ráadásul ez kipróbált dolog. Távolinak tűnik, de elég belegondolnunk abba, mi történt 1994-ben Ruandában. A rádió egyszerűen elkezdte bemondani, hogy a tuszik alávalók, ártalmasak, kártevők, patkányok, el lehet őket pusztítani. Elmondták ezt sokszor, a kormány pedig egy ponton segített egy csöppet: kimentek a házakhoz, és adtak eszközöket: szablyát, bézbólütőt, hogy az emberek „meg tudják magukat védeni” a tusziktól. Ez fajult oda, hogy a hutuk egyszer csak átmentek a szomszédba. Lehet, hogy előtte a gyerekeikre is vigyáztak, de attól még átmentek. A rádiózós „játék” ára nyolcszázezer halott volt. Többségében tuszik, illetve százezres nagyságrendben mérsékelt hutuk is, akik a népirtással nem értettek egyet. Amikor plakátkampányt csinálunk, ebbe is bele kellene gondolni. Még ha önigazolunk, és azt hisszük, nem hazudunk, akkor is gonoszságot követünk el, veszélyes játékot űzünk.

– A narcisztikus együttműködés rendszere mennyire köthető személyekhez?
– Ez a jelenség nem személyekről szól, nem lehet egyéni patológiaként kezelni. A narcisztikus rendszereket mindig sokan alkotják meg, alapvetően haszonszerzésről, manipulációról, érdekekről szólnak. És bizonyos mértékű küldetéstudatról is. A délszláv háborúban például láttuk, hogy Milosevic és Karadzic erősen patológiás személyiség volt, Karadzic ráadásul pszichiáter, akik tudtak úgy hatni a saját nemzetükre, hogy az emberek teljesen megvadultak. De minden oldalon vannak szörnyűségek, és soha nem lehet egyetlen ember kórságára visszavezetni azt, ami ilyenkor elszabadul. A csoport akár ki is nevethetné azt, aki gonoszságra akarja szoktatni őket. Például Hitler a német demokrácia megingása nélkül semmire nem jutott volna; ijesztő kis pali volt. Ugyanakkor a közösségeink működésében eleve kódolva van, hogy a „másik” csoport nem olyan, mint a mienk, ők rosszabbat akarnak, butábbak, homogénebbek. Teljesen mindegy, hogy a Fradi–Újpest, Fidesz–MSZP, vagy éppen a flamand–vallon kérdésről beszélünk, ez mindenhol ugyanúgy működik. Az viszont már a csoporttól függ, hogy ezt hogy kezeli. Jó példa erre az, hogy a nacionalizmus sokszor azt jelenti, hogy a mi nemzetünk többet ér és többet érdemel, mint más nemzetek. De ettől vajon együttműködőek és barátságosak leszünk? Nem. Viszont a hazaszeretet társulhat azzal is, hogy egyenrangúak leszünk a többi nemzettel, mindannyian ugyanolyan értékesek vagyunk, csak másképpen. Ez versenyzik azzal, hogy ami másképp van, azt gyakran alapból rosszabbnak gondoljuk. Egyenrangúnak lenni sokkal jobb, mint áldozatnak vagy felsőbbrendűnek.