„Az önbecsülés felhőkarcolóit az USA-ban kezdték felhúzni”

Önkép, önszeretet, önbizalom – a hármas, ami döntő lehet egy állásinterjúnál is. Ne felejtsük Bridget Jones naplóját sem.

Az alacsony önbecsülésű ember mást jól tud jellemezni, magát viszont nem képes megragadni. Rosszul fogadja a kritikát, nem tudja kiszűrni az építő információt, megsértődik. Külső körülményekhez köti, hogy érezze magát. Remek portrét ad az ilyen emberről Helen Fielding Bridget Jones naplója: „Úgy érzem magam, mint a tudós, aki rájött, hogy egész életműve totális tévedés volt.” Vagy Sylvia Plath Az üvegbura című regényében: „Kerülöm, hogy bármit is csináljak, mert amit nem csinálok, abban nem vallhatok kudarcot.” Az alacsony önbecsülést táplálja, ha valaki refrénszerűen degradáló megjegyzésekkel illeti magát. El akarja hinni, hogy szerethető, értékes, mégsem képes rá. Felelősség-babonája lehet: ha kinevezést kap, nem hiszi el, hogy sikereket érhet el. Nem meri kiélvezni a jót, mert azt hiszi, hogy valami rossz következik utána. Szélhámosság-szindróma is gyötörheti. Ide tartozom én? Megérdemlem a dicséretet? – teszi föl a kérdést. Az önfenntartó ördögi körben meghiúsítja magát. Arra figyel, más hogy reagál rá.

A sorozatgyilkosokat is alacsony önbecsülésűeknek hitték régen, de kutatásokkal később feltárták, hogy valójában magas önbecsülésűek, ám sérülékenyek, csakúgy mint a diktátorok, akikre jellemző, hogy nagyon odafigyelnek a külvilág reakcióira, és a vélt vagy valós sérelemre hevesen reagálnak. Emiatt pedig illogikus dolgokba is belevágnak.

Alacsony önbecsülés kialakulhat a mérgező szülőktől tettleges vagy verbális abúzus miatt, ahol a sorozatos leértékelés beépül a személyiségbe. De nem jobb a közömbös szülő sem, aki nem ad visszajelzést, így a gyerek nem is tudja valójában, milyen. Felnőttként munkamániássá válhat, mert ott legalább állandó megerősítést kap. Az élet rossz – panaszkodik folyton, nem fogadja el a megerősítést, ezért egy idő után bosszantó lesz, és persze nem is kérdez vissza, hogy a másik hogy van, így aztán szépen leépíti a barátságait. Társakra lelhet ugyanakkor a sportban, neki való a csapatjáték, hisz ott eloszlik a felelősség. Preferálja a virtuális világot, mely számára kiszámíthatóbb, mint az élet, a számítógépes játékos folyamatos megerősítést kap, hogy kit győzött le, mennyi pontja van. És ha mindez nem elég, rendszerint őt csípi fülön a tömegközlekedésen az ellenőr, mert szeret bliccelni.

A magas önbecsülésűektől is elpártolhatnak a barátok, ha az önreklámozás túlzott mértéket ölt. Labilis önbecsülésről árulkodik, ha egy nő indokolatlanul plasztikai műtétbe megy bele, a férfiaknál hasonló a kóros testépítés. Az igazán élhető valójában az önbecsülés átlagos foka, mely, mint a gumilabda, akkor pattan le ideálisan a nehézségekről, ha nem vagyunk sem túl felfuvalkodottak, sem túl puhányak.

– Vegyél pár nagy levegőt! – tanácsolják segítőkészen az önbizalom-hiányosnak, aki ilyenkor reménykedve indul neki minden meccsének, most győzni fog, érzi, belefúj kedélylabdájába, mely csakhamar ismét leereszthet. Hogy lehet ez? Hát úgy, hogy valahol sunyin szökik belőle a levegő. Na és mi lehet a beragasztására a „tuti tipp”? Például az apróbb, megléphető részcélok kitűzése és teljesítése rendszeresen, kezdve egy nappal, később, hogy mit lehetne elérni a hónap végéig, mint egy kitartó edzésfolyamat. Érdemes többször csinálni azt, amiben ügyesek vagyunk, sőt fejleszthetjük tovább, ez is megerősítés. Az önmagunkhoz való rossz viszonyon sokat segíthet a közeli külső szem, a családtagok, barátok, szerencsés esetben kollégák véleménye. Ugyanakkor a gyerekkorban hallott, minket félrevivő szavak tudatos átértékelése is fontos, azaz különválasztani a szülő és a gyerek saját álláspontját. Koncentrálni kell a jó dolgokra, legyenek azok bármilyen aprók, akár valamilyen házimunka végzése is hasznos tevékenység. Arra kell gondolni, amit akarunk, nem arra, amit nem, arra, ami előrevisz az adott helyzetben. Ugyan mi indokolja, hogy nem fog sikerülni valami? Ez csak a mi hamis gondolatunk, nem tény. Így lehet például az olyan gondolkodási torzításokat átalakítani, mint amilyen a rossz általánosítás, mely szerint ha valamit elszúrok, akkor nyilván minden mást is mindig.