Almási Kitti: A mély érzések szintjén nagyon kevesen őszinték egymáshoz

„Olyan kevés nagyvonalú ember van, aki nem vár azonnali viszonzást azért, amit ad a másiknak egy kapcsolatban. Aki ilyen, azért sorban állnak.”

Csupa mosollyal és eleganciával fogad rendelője ajtajában dr. Almási Kitti. A lakályos, tágas helyiség foteljába süppedek, melyen már számtalan lelki teher enyhülhetett meg. Teával kínál, melyet szerényen és automatikusan elhárítok, amit utólag mérhetetlen ostobaságnak minősítek, gondolva előadásaiból ismert kiváló arányérzékére, humorral, személyességgel és tudományossággal olyan elegyet képezve, mellyel mindvégig fenntartja a figyelmet, szórakoztatóan tanítva a Czeizel Endrétől is ismert érthetőséggel.

Legutóbbi könyvét az hívta életre, hogy túl sokan fordulnak hozzá párkapcsolati vesződségekkel. A fejezeteket bevezetői bölcs összefoglalók, melyek Facebook-posztokban töretlen népszerűséget produkáltak. Az életvezetési okosságok gyakran csak lufik, de ez más. A pszichológusok sokat foglalkoznak az online társkeresés világával. A páváskodókat és szeretetkoldusokat elkerülve kijelöli azt a pozíciót, melyben az mutatkozik meg, mit tudunk mi adni magunkból érzelmileg a másiknak. Bizonyára működik.

Miért választja valaki a kezdő nyelvtörőnek is remek klinikai szakpszichológus pályát? Mint meséli, Bécsben bébiszitterkedett egy olyan családnál, ahol az anya pszichológus volt, az apa pedig híres pantomimművész. Mivel az anya négy gyereket nevelt, mellette nem praktizált, valójában az apa foglalkozása tett rá nagyobb hatást. „A pantomim, illetve a testbeszéd rengeteg pszichológiai vonatkozásban érdekelni kezdett” – állítja sokatmondóan. Nyomban felismerem nyegle ülésmódomat, és olyan áttetszőnek érzem magam, mint egy medúza. Kliensei sem rejtegethetnek sokat magukból – de megnyugtat, erről szó sincs. Noha a lélekbúvár olyan mélyvízben tanult meg úszni, mint Lipótmező, ahol a padlóig ívelő depresszió sem volt ritka madár, de állítja, hogy a pszichológusok sem látnak mások veséjébe.

Némi edzettséget már az egyetemi évek alapján megszerzett, mivel szorult anyagi körülményei miatt dolgoznia kellett. Nem volt könnyű például fejmodellként 4 órán át mozdulatlannak maradni, amíg lerajzolták, vagy hoszteszkedve mások – időnként – semmibevevő magatartását kezelni. Megtapasztalta, milyen az, amikor az ember csak magára számíthat. Pszichológusként segítette mások megértésében, hogy ő maga is megtapasztalt nehézségeket, ebből lehetett erőt meríteni, és eljutni az alázatig. A diplomát követő hat év Lipótmező már a PhD-hoz köthető, az ösztöndíj anyagi biztonságot nyújtott számára, egyúttal belekezdhetett a doktori kutatásaiba, valamint komoly szakmai nagyságok között sajátíthatta el a hivatás alapjait. Eleinte a segítő és tisztelettudó kezdő pozíciójában, ám hamarosan a tevékenysége kibővült gyakorlati tartalmakkal is, és ambuláns munkába kezdett.

Első könyvében azt nézte meg, mi is a Hűtlenség... és ami mögötte van, a legutóbbi ehhez közel, a Lezárás, Elengedés, Újrakezdés útjait járja be. Ha valaki történetesen betegeskedve olvasná egyes részeit, azt gondolhatná, de jó dolguk van egyeseknek, hogy ez a problémájuk: „Bárhova megyek el bulizni, aznap este sok más jó partiból maradok ki, pedig lehet, hogy ott még jobb arcok lettek volna, és én kihagyom a sok szuper partnerlehetőséget”. Ám kérdésemre, hogy lehet-e bármi értelme másokhoz viszonyítanunk magunkat, egyértelmű nemmel válaszol, hiszen látott olyat, hogy valakit kerekesszékbe ültetett a sors, s egy rakás frusztrációt dobva le magáról boldogan élte az életét, míg egy modell külsejű hölgy arról panaszkodott, hogy az arra érdemesek meg sem merik közelíteni. Mások pedig egy randi folytatásának hiányát életük csődjének élhetik meg, „eluralkodhat rajtuk a félelem, hogy nem találnak senkit”. Szorongásaink is egyénre szabottak, nemigen vethetők össze másokéval, ami az egyiknek egyszerű, az másnak kihívás lehet. „Az előző könyvem, a Bátran élni arról szólt, hogy általános társas helyzetekben mik azok a minket blokkoló félelmek és gátlások, amelyek miatt nem merjük elhinni, hogy elég jók vagyunk.”

Jórészt az életközépi válság fordulópontján megakadó 40 körüliek keresik fel, akik az egzisztencián túl szeretnének házasságban élni, lehetőleg megfelelőben. Annak is el kell gondolkodnia ekkor, akinek még nincs gyereke, de szeretne. És annak sem könnyű eldöntenie, mit tegyen, akinek a házassága nem működik, sőt gyerek is van, ilyenkor már nagyon nehéz váltani. A rossz válási statisztika ugyanakkor nem tudható be csupán a meggondolatlan, könnyelmű párválasztásnak, hiszen annyi minden alakul közben.

A pszichológiához valójában mindenki közel kerül valamelyik oldalról. Problémája, lelki sérülése bárkinek lehet, annak is, akiből később az alapvető segítő hozzáállásból fakadóan pszichológus lesz. A segítő folyamatban Almási Kitti szerint nincs alá-fölérendeltség, hanem partnerségben kell gondolkodni. Nem jó, ha misztifikáljuk a pozícióját, hiszen a pszichológus sem tud mindennel megbirkózni egyedül, arra is akad példa, hogy a terápia során felmerülő problémát kell megbeszélni egy másik pszichológussal. Részben ezért, részben az állandó fejlődés útján, szupervízióra igazából minden szakembernek szüksége van – állítja.

A pszichológusok az összegyűlt tapasztalataik ellenére sem tanácsot adnak, inkább terelgetnek, rávilágítanak összefüggésekre. Nem győzi hangsúlyozni, mennyire fals útra vezethet a barátok tanácsa, hiszen ilyenkor legtöbben magukról, saját értékrendjük mentén nyilatkoznak. Kevesen képesek a másik tulajdonságaira, kompetenciáira fokozottan figyelni, de ha igen, még ekkor is kockázatos képzettség nélkül beleszólni ismerősünk életébe. Hogy „milyen kognitív beállítódással, hiedelmekkel, félelmekkel, gátlásokkal lépünk bele egy új párkapcsolati helyzetbe”, az olyan egyéni, mint az ujjlenyomat.

A következő könyve az irigységről szól majd, sajnos úgy tűnik, ez is olyan domináns jelenség, mely gyakoriságát tekintve könyvet tesz indokolttá. Ami a jelenlegi tevékenységét illeti, a rendelés melletti könyvírás és előadások tartása teszi változatossá a szakmai életét. Újabb YouTube-videoiban a hétköznapi társas kapcsolatainkban fellépő súrlódások kapcsán fölmerülő kérdésekre igyekszik válaszokat adni.

Ami a jövőre vonatkozik, a kiégés elkerülésének útját abban látja, hogy megfelelő mennyiségű szünetet kell a munka közé iktatni, ez lehet akár huzamosabb idő is. Kedveltségén elgondolkodva vetem föl, hogy talán többen arra számítunk, sok év múlva a pályája megkoronázásaként olyan szerepet tölt majd be, mint a nagyöreg Popper Péter, a bölcs, akinek a szavaiba már nemigen köt bele senki, hanem megfontolásra érdemesnek tartjuk, vagy amilyen jelenleg Bagdy Emőke, Feldmár András. Meglátásomat megtisztelőnek, és nem kis feladatnak tartja, ám úgy gondolja, hogy az említett ikonikus példaképeket nem lehet, és nem is szeretné utolérni. Ha ilyen célokat tűzne ki maga elé, azt – elmondása szerint – frusztrációként élné meg, mindig arra koncentrálva, hogy mennyivel van lemaradva tőlük.

„Bízom abban, hogy szép, hosszú életet tudok élni, aminek során rengeteg olyan tapasztalatot szerzek, amit közérthetően és élvezhető módon tudok átnyújtani az embereknek. Nem máshoz szeretnék hasonlítani, hanem önmagam maradni. A saját utamat járva lehetek csak igazán az, aki vagyok ” – hangzik a pszichológusnő zárlata, mellyel hiteles mintát is nyújt az irigység elkerüléséhez, egyúttal a saját cél eléréséhez. Hiszen ahogy az irigység jelenségét járja körül, úgy tűnik, az akkor küszöbölhető ki, ha a reális énképhez megközelíthető távolságban alkottuk meg az ideális énképet, és az életutunkon erőfeszítéseket téve olyan lépcsőfokokon kapaszkodunk fel, amilyeneken a legközelebb tudunk jutni valódi önmagunkhoz.