„Az utcán élőknek nincs múltjuk”

A hajléktalanoknak az hiányzik leginkább, hogy embernek tekintsék őket. Előremutató program Kaposváron.

Évente átlagosan kétszázötvenen halnak meg kihűlés miatt. A fagyhalál elsősorban az otthonukban élő, szegény, idős embereket veszélyezteti. Ha nekik is lenne terepen működő szociális gondozószolgálatuk, mint a hajléktalanoknak, ez nem történhetne meg.

Kaposváron például hosszú évek óta egyetlen fedél nélkül élő sem fagyott meg az utcán. Az ottani hajléktalangondozási központ 2008-ban nyitotta meg kapuit a dunántúli kisvárosban. A Magyar Vöröskereszt Somogy Megyei Szervezete egy építőipari vállalat üresen álló tanműhelyét vásárolta meg e célra, az épületet szépen felújították, átalakították, helyet kapott benne éjjeli menedékhely, átmeneti szálló, nappali melegedő, népkonyha, tévészoba és könyvtár szabadon hozzáférhető számítógépekkel. Az intézmény huszonöt munkatársának több mint a fele megváltozott munkaképességű – ezzel két legyet ütöttek egy csapásra: egyrészt megemelt állami támogatást kapnak, másrészt értelmes munkához juttatnak olyanokat, akiknek nem sok esélye lenne a nyílt munkaerőpiacon.

Urbán Tamás háziorvos is a fenti kategóriába tartozik. Minden hétköznap a központ jól felszerelt rendelőjében fogadja a betegeket, ha valaki a kukában turkálva elvágja a kezét, kitisztítja, bekötözi a sebet, házipatikája ingyenes gyógyszerrel látja el azokat, akiknek nincs pénzük kiváltani a recepteket. Az ifjú doktor most szájmaszkot visel az influenza miatt. A gondozottak szeptember óta Béres-cseppet kapnak, nem is dőltek ki, csak a munkatársakat terítette le egytől egyig a járvány.

A humanitárius tevékenységet végző szervezeteknek már a puszta léte is szembe megy a felülről sugalmazott előítéletekkel. De akik a rászorulók érdekében dolgoznak, azoknak személyes tapasztalatai is vannak, és nem hiszik, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Kaposváron sem gondolják, hogy a hajléktalan a társadalom szemétdombjára való. Nagyjából százhúsz fedél nélkülivel foglalkoznak a hetvenezres lélekszámú városban, munkaköri kötelességük a helybéliek ellátása, de szárnyaik alá veszik azt is, aki máshonnan érkezik.

– Senki nem születik hajléktalannak – szögezi le Horváthné Pintér Piroska, a központ vezetője. – Többeknek a bank vitte el a lakását, másokat a válás lökött az utcára, sokan munkanélkülivé váltak, nem tudtak újra állást szerezni, s mivel nem akarták terhelni a családot, elbujdostak. A volt állami gondozottaknak az intézetből kikerülve nincs hová menniük, s vannak szenvedélybetegek, akiknél a hozzátartozók előbb-utóbb megelégelik a különböző függőségeket és elküldik a zavart keltő családtagot. Az utcán élőknek nincs múltjuk, pontosabban nem szeretnek emlékezni rá. A jelenre koncentrálnak, ez segít nekik a túlélésben. Egy országos felmérés szerint a hajléktalanok 30-35 százaléka mentálisan beteg, de nagyon nehéz eldönteni, hogy azért került utcára valaki, mert pszichésen sérült vagy azért lett sérült, mert utcára került.

A fedél nélküliek egy része évtizedek óta hajléktalan életmódra rendezkedett be, Kaposváron negyven körül jár ez a szám. Őket csak nagy küzdelmek, rengeteg rimánkodás árán lehet behozni az utcáról, de Piroska szerint sosem adják fel, akkor is próbálkoznak, ha tudják, hogy makacs ellenállásba ütköznek. Jelenleg harminchárom „vackot” tartanak nyilván a városban és környékén. A „vacoktérkép” a hajléktalangondozás elengedhetetlen kelléke, kötelező elkészíteni és folyamatosan frissíteni, hogy naprakész információkat tartalmazzon. Bizalmi alapon működik, a hajléktalannak tudnia kell, hogy tartózkodási helyét nem adják ki senkinek, mert ha őt ott bárki vegzálni kezdi, továbbáll és szem elől veszítik.

Tizenegy körül előáll a fehér mikrobusz, vákuumfóliás ételdobozokat pakolunk a csomagtartóba. A központban csak melegítőkonyha van, pályázati pénzből kapnak naponta hatvan adag főtt ételt, s további ötven adagot egy helyi alapítvány biztosít számukra. A kocsi dugig tele színültig töltött teáspalackokkal, befér még egy óriási, dupla falú, kifolyócsapos teástartály, no meg takarók, vastag bakancsok, nadrágok, kesztyűk, sálak garmadája. Sofőrünk, Antal Balázs csípőficammal született, járás közben kicsit húzza a lábát. Ő is megváltozott munkaképességű, akárcsak a többi utcai szociális gondozó, négyen végzik itt ezt a munkát egymást váltva, csökkentett munkaidőben, napi hat órában.

– Mindennap minimum egyszer végiglátogatjuk a vackokat, maximum nincs, annyiszor megyünk ki, ahányszor jónak látjuk, mínusz tíz alatt akár ötször, és futhat be hívás éjszaka is a huszonnégy órában működő segélyvonalunkra – magyarázza a volán mellől Balázs. Amikor azt kérdem tőle, miért vállalt ilyen gyengén fizető és társadalmilag alulértékelt munkát, így válaszol: „Hívő ember vagyok, huszonöt éve már, hogy megtértem. A feleségemet használta fel az Úr ahhoz, hogy elvezessen a hithez, és azt gondolom, nekünk kötelességünk a humanitárius segítségnyújtás. Én a Jóistentől egészségben és minden másban segítséget kaptam, amit – úgy érzem – vissza kell adnom valamilyen formában. Szívből csinálom, de az érdem nem az enyém, hanem az övé”.

Városszéli garázssor mellett parkolunk le, csúszós, nyaktörő ösvény vezet innen a bozótosba. A sűrűben hulladékból összetákolt kalyibák egész sora rejtőzik. Az elsőn már kívülről látszik a nő jelenléte: ajtaja előtt fületlen fémvödörben művirágcsokor fogadja az érkezőt. Odabent meleget okád az ócska sparhelt, Niki plüss szívecskékkel, papírpillangókkal dekorálta ki birodalmát. A keskeny heverőn hárman szoronganak, harmincasok, előttük az élet. A két férfi állami gondozott volt, Zoltán az intézetből kikerülve beköltözött egy elhagyott vályogházba Kürtöspusztán, ami aztán szétdőlt. Lajoska évekig hányódott a világban, körbelakta az országot, aztán itt épített magának viskót, hogy legyen saját zuga. Ő segített összetákolni Nikiék tanyáját, roppant büszke rá, milyen stabil, szigetelték is lomizott paplanokkal.

Niki az egyetlen közülük, akinek hellyel-közzel van családja. – Anyuval laktam egy önkormányzati bérlakásban, de nem bírtam elviselni a szomszédokat, üvöltöztek, rondán beszéltek, folyton állt a bál. Én nem drogozok, nem vagyok alkoholista, nem kell nekem a balhé – szólal meg. – Négy éve vagyunk együtt a párommal, három évig utcán voltunk, tavaly lett házunk. Ez a pasi – sandít a mellette ülő Zoltánra – nem káromkodik, nem ócsárol, nem verekszik, nem hagy el, és próbál lejönni a drogról. A szeretet fontos, Valentin-napkor arra ébredtem, hogy hozta a városból a tábla csokit. Tavaly ősszel kislányunk született, elvették tőlünk, nevelőszülőkhöz került. Nem mondtunk le róla, rendszeresen látogatjuk, azt reméljük, egyszer talán magunkhoz vehetjük.

A szomszédos viskó olyan, mint egy kövérre hízott fehér hernyó. Harminc négyzetméter, szoba-konyha, utóbbiban még PB-gázos tűzhelyt is látok. Orsós János talpraesett, beszédes cigány ember, kézfogása magabiztos. Mint mondja, kellett ekkora hely, hogy elférjenek a vásáros cuccok, mert ő minden hétvégén árul. Szegényednek az emberek, viszik, amit más kidob, néha húszezret megkeres két nap alatt. Ismerni kell a várost, mert mindegyik környék szemete más, de ha ügyes vagy, mindenütt csíphetsz valami jót – ismerteti stratégiáját. Volt lakása, felesége, lánya, de szétment a család. Nem ilyen életformát képzelt el, csak hát égbe szökött az albérletek ára, és a vásározás nem biztos jövedelem. Arra azonban mindig jut pénz, hogy a három kutyát etesse. Úri ebek, márkás kutyakaját kapnak.

Omladozó, földszintes házak közt araszolunk. A kocsi láttán előpenderülő Robi önkényes pincefoglaló. Nagyhangú, hőzöngő, nyilván részeg is kicsit, a teát és az ételt elfogadja, de arra nem lehet rábeszélni, hogy jöjjön be éjszakára a szállóra, és a pincéjébe sem enged be. Nyirkos, salétromos, penészes, nincs mit nézni rajta – indokolja döntését. A következő helyszínen szerencsésebbek vagyunk. Útközben elhajtottunk egy felüljáró mellett, ahol a hídláb alatti vacok üres volt, lelakatolt vastag rácsok védték a bent halmozódó kukás kincseket. A vacok gazdája Imre, aki most a Somogy Áruház melletti lépcsőn koldul. Ez az állandó „munkahelye”, jól ismerik, nem zavarják el. Jöttünkre fülig szalad a szája, mindjárt el is dicsekszik mai keresményével: kabátja zsebében kétmaroknyi apró lapul, a belső zsebben papírpénz rejtőzik. – Nagyon hideg lesz éjszaka, nem bírja ki a híd alatt. Mocskos a kabátja is, hogy fognak így adakozni magának? Jöjjön be hozzánk estére, kimossuk a holmiját, levágjuk a szakállát, meglátja, másként érzi majd magát. Reggel, ha még nem száraz a ruha, kap másikat, és mehet isten hírivel. Négykor magáért jövünk, jó? – próbálkozik Balázs. Tízperces csörtét vívnak, Imre kibúvókat keres, Balázs rutinosan hárít, végül megállapodnak öt órában. És Balázs szerint, ha Imre megígér valamit, azt be is tartja.

Húsz perccel később elhagyjuk a várost, balról vonat zakatol, jobbról kiserdő húzódik. Felszerelkezünk négy adag étellel, teásflakonokkal, és elindulunk toronyiránt a szántón át, fagyott göröngyökön bukdácsolva. A kiserdőből elénk siető férfi sapkája alatt égszínkék szempár világít. „Mit hoztak? Jóféle házi bort?” – nyúl a palack után, ránk villantva fogatlan mosolyát. Ferié egyedi vacok: vastag faágakkal kitámasztott műanyag leplek fednek le jókora területet, alatta három sátorszerű építmény guggol, az egyik kutyaház, a másik hálószoba, a harmadik raktár. A hálóba laposkúszással lehet bejutni, épp csak elfér benne a két ócska dunyha. A leplek alatt átsüvít a szél, megzörgeti a fagyos paprikafüzéreket, összecsörrenti a rozsdás kampókra kiakasztott szerszámokat.

Feri ötvenegy éves, asztalos volt, míg meg nem szűnt a munkája, fia Angliában él, nem tartják a kapcsolatot. A vackot akkor építette, amikor Anita ideköltözött. Az asszony valami zűrbe keveredett, becsapták, elvették a lakását, ennyit tud Feri a nő múltjáról. – Mi mosni, mosakodni szoktunk csak bemenni. Nagy hidegben, nagy hóban is kint maradunk, mert Anita beteg, nem tud sokat gyalogolni. Az sem megoldás, ha bevisznek kocsival, mert Anita nem bír másokkal összezárva aludni, próbáltuk párszor, mindig kiborult. Nyáron szabad tűzön főzünk, vizet a közeli patakból hordunk, télen nem fűtünk, mert felgyulladna a porta. Itt csönd van, nyugalom, ki tudjuk magunkat pihenni, ha csak mi vagyunk, a kutya sem ugat úgy, mint most. Hálás jószág, jó házőrző, máskor szabadon van, maguk miatt kötöttem meg.

Sötétedik már, mire visszaérünk a központba. A ház elé kitett faszékeken emberek ülnek sorban, mint dróton a verebek. Nem beszélgetnek, bagóznak némán, a nők ügyetlenül festett hajukkal idősebbnek tűnnek valós koruknál. A hajléktalanok nem alkotnak közösséget, elkülönülnek egymástól, nemigen barátkoznak, mondja Piroska.

A felső szinten elhelyezkedő éjjeli menedékhely csak hatkor nyit, az alsó szinten lévő előtér, ebédlő, tévészoba mostanra zsúfolásig megtelt emberekkel. Az éjjeli menedék negyven férfinak és kilenc nőnek biztosít helyet, és egészen másképp fest, mint amiket eddig láttam. A hajléktalanok értékeiket zárható szekrényekben tarthatják, nincsenek emeletes ágyak, ágyneműt is kaphat, aki igényli, s nem kell lehúzni, ott maradhat: a hajléktalant, mintha otthon lenne, hazavárja az ágya. Kikönyöklünk az emeleti karfára, nézzük az odalent nyüzsgő tömeget, és lám csak: ott ül Imre. Integetünk neki, visszainteget.

Két óra még a hazaút, búcsúzkodunk, zacskónyi pogácsát kapunk, Piroska kikísér minket. Nem nagy luxus egyenként betaxiztatni a húzódzkodókat? – kérdezem tőle. – Ez nem pénzkérdés, ha bent vannak, nyugodtan alszom – válaszolja, majd így folytatja: Elmesélek egy rövid történetet. A karácsonyi ünnepségen feltettem nekik a kérdést, érzik-e, hogy szeretjük őket? Nem, nincs itt szeretet, zúgták kórusban. Erre felsoroltam, hogy ha aggódunk értük, az nem szeretet? Ha szólunk, hogy ne menjenek ki zokniban cigizni a hideg kőre, vagy rájuk imádkozunk egy meleg bakancsot a lyukas cipőjük helyett, az nem szeretet? A mi szeretetünk nem puszilkodásban, ölelgetésben nyilvánul meg, de a gondoskodás, a törődés igenis szeretet. A munkatársaim közül mindenki beszélget velük, a portás, a takarítók is, pedig az ő esetükben ez nem előírás. És én úgy érzem, hogy a hajléktalanoknak nem a meleg szoba, a vetett ágy hiányzik leginkább, hanem a beszélgetés, vagyis az, hogy embernek tekintsék őket.