Senki sem él örökké, tartja a népi bölcsesség – és hatalmasat téved ezzel. Hiába öregszik, majd hal meg minden ember és a legtöbb ismert élőlény, mégis van néhány olyan biológiai rendszer, amely sikeresen dacol az elmúlással. Ez a pár kivétel csak erősíti a szabályt – legyinthetünk –, csakhogy ezek (például a rákos sejtek, az édesvízi hidra – egy csalánozó –, vagy a planária nevű féreg) egyáltalán nem erősítik, hanem inkább megkérdőjelezik a szabályt.
A klasszikus felfogás szerint az öregedés természetes és automatikus biológiai folyamat. Az élet során folyamatosan sejtes károsodások (például károsodott fehérjék), negatív hatású genetikai változások (mutációk) halmozódnak fel a sejtekben. Ezek egy idő után már olyan szintet érnek el, hogy egyre inkább hátráltatják az egészséges működést, amely hamarosan leromláshoz, betegség kialakulásához, majd előbb-utóbb halálhoz vezet.
Az öregedési folyamatot tehát a sejtes károsodások életkorral történő fokozatos felhalmozódása okozza.
Azonban hogy mi a sejtes károsodások kialakulásának elsődleges genetikai oka, a mai napig ismeretlen maradt. Másképpen fogalmazva: a mai napig nem ismerjük az öregedési folyamat mechanizmusát.
Az öregedés evolúciós oka az lehet, hogy a véges források mellett a reprodukciós ciklusukon túljutott (öreg) egyedek ilyen módon távolítódnak el a közösségből, így a még szaporodó egyedek számára több forrás marad a túléléshez. Az öregedés tehát önmegsemmisítő biológiai mechanizmus, amely szükséges a fajok stabil fennmaradásához.
Az öregedésre vonatkozó aktuális kulcskérdés az, milyen gének alkotják a folyamat mechanizmusát, mi a folyamat genetikai alapja. Ha ezt ismernénk, meglenne az elvi lehetősége annak, hogy beavatkozzunk a rendszerbe, és az öregedési folyamat lassításával vagy teljes blokkolásával akár a mainál sokkal hosszabb és egészséges élettartamot is elérjünk. E törekvésben jelenthet fontos állomást az ELTE genetikusainak és az MTA SZTAKI informatikusainak közös munkája, amelyet a Nature-höz tartozó Scientific Reports folyóirat közölt.