Hőn szeretett pusztasága egy részén, mintegy ötvenháromezer hektáron napjainkban a Kiskunsági Nemzeti Park (KNP) működik, amely 1975. január 1-jei alapításával a második legrégibb oltalmazott terület hazánkban. Élőhelyei főként szikes és homokos pusztákból, lápvidékekből és mocsarakból, szikes vizű tavakból, valamint a Tisza holtágaiból állnak. A Duna–Tisza-közi táj védelmét egyébként nem csak a hazai jogalkotó tartotta fontosnak: az UNESCO Ember és bioszféra programja 1979-ben bioszféra-rezervátummá nyilvánította a nemzeti park területének bizonyos részeit, vizes élőhelyei pedig a ramsari egyezmény hatálya alá kerültek.
Habár a Kiskunság hallatán sokaknak szegényes róna, füves pusztaság jut az eszébe, ez a terület távolról sem egyhangú. Sőt egyéni arculata miatt – amelyet egyebek mellett a XIX. századi folyamszabályozásokat követő változásoknak köszönhet – sok tekintetben egyedülálló hazánkban.
Látványosságai között a homokbuckákat éppúgy megtaláljuk, mint az erdőségeket – utóbbiak közül a legismertebb a nemrég tűz martalékává lett bugaci ősborókás. Állatvilágára eközben jellemző a madárfajok sokfélesége. Hogy csak néhány példát említsünk: a bíbic, a túzok, a kékvércse és az ugartyúk, a vörös és a szürke gém, a kis és a nagy kócsag, továbbá a kígyászölyv, a parlagi és a rétisas mind-mind otthonának mondhatja a nemzeti park vidékét. De hosszan sorolhatnánk az itt növekvő ritka, védett növényfajokat is. Végezetül a KNP kulturális értékeiről szólva a pásztormúzeumot és az Árpád-kori falu rekonstrukcióját érdemes kiemelni.
